Minimum húsz éve nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon visszajön-e egyszer John Connor a jövőből, nyomában egy Schwarzenegger-szerű T800-sal, hogy közölje az emberiséggel: alig száz év múlva a mesterséges intelligenciájú gépekkel vívott háborúban az emberek maradnak alul.

Jó, tudom, hogy a Terminátor csak egy film (még ha nem is akármilyen), és ha lenne T800-as, akkor se biztos, hogy úgy nézne ki, mint Arnold Schwarzenegger (bár ez még akár meg is eshet), de azért játsszunk el a gondolattal, mi mindennel szembesülhetünk a nem is annyira távoli jövőben.

Azon is rengeteget gondolkodom, hogy mennyire rohan az idő. Egy szempillantás alatt lettem felnőtt, és a húszas éveim olyan gyorsan teltek el, mintha az egész meg sem történt volna. Pedig annyi minden esett meg velem az elmúlt tizennégy évben, a biológiai felnőttkorom kezdete óta, hogy azt nem is hiszem el… (Vagy épp ezért tűnik ennyire fénysebesen száguldó időnek?)

Amikor felköltöztem Budapestre, még egy nyomógombos telefonnal a zsebemben császkáltam, nem volt GPS meg Google Maps, hogy ne tévedjek el, és ne bőgve kelljen keringenem az ismeretlen utcákon. A közösségi médiának még híre-hamva sem volt, a párunkat az Ötkertben szedtük fel, nem húzogattuk a fiúk képeit jobbra meg balra. És nem töltöttünk fel az Instára képeket, így senkinek sem volt fogalma arról, hogy hajnalban már edzünk, délután meg a Margit-szigeten csapunk nyolc „kilit”. Azt is csak azok tudták, akik szembejöttek velünk az utcán, hogy milyen új cuccot vettünk a Zarában, és micsoda hajat vágattunk magunknak a szuper menő fodrászunkkal. Néhány mai influencer akkoriban még a CKM-ben mutogatta sejtelmesen a bájait, másoknak pedig teljesen hétköznapi foglalkozásuk volt.

Tizennégy évvel ezelőtt egészen mást jelentett nagyvárosinak lenni… Mára pedig szép lassan elkezdtük jó mélyre szívni a szmogot egy egészen új attitűddel együtt, amit a digitalizáció hozott el nekünk.

Ma már sokan el sem kezdik az edzésüket addig, amíg nem posztoltak róla Insta-sztorit (mondom ezt némi önkritikával), ha pedig egy kis elismerésre vágyunk, készítünk magunkról egy szelfit, vagy promózzuk a kedvenc éttermünket. Nem tudjuk elképzelni az életünket Instagram, GPS és tolatóradar nélkül, a randipartnereket egy applikációról vadásszuk, és egyetlen pillanat alatt, egyetlen mozdulattal eldöntjük, tetszik-e, vagy sem a kiszemelt férfi/nő. Digitális böjtöt kell tartanunk, amikor már fáj a szemünk meg a fejünk a sok nyomkodástól, és egy csomó minden még el sem ért hozzánk.

Digitális böjt. Hm, milyen jó szó. Igazán trendi. Odacsaphatjuk a szokásos éves, negyvennapos nagyböjtünk mellé (már aki, ugyebár).

Szentesi Éva beszélget a Telekom-fórumon (balról jobbra: dr. Gyires-Tóth Bálint, Kónya Béla, dr. German Kinga)

Azt elképzelted már, hogy mi lesz körülöttünk újabb tizennégy év elteltével? Hogy hová fejlődik a szélsebesen táguló technikai világ? Hogy szolgálni fognak-e bennünket a masinák, vagy inkább ártanak nekünk? Hogy lehetséges lesz-e például kiváltani a katonákat robotokkal? És ha kiváltjuk őket, akkor azok veszélyes fegyvernek minősülnek-e? Innen már nincs is akkora ugrásra a Terminátor-filmek disztópiája, csupán karnyújtásnyira. (Megjegyzem, már most léteznek olyan mesterséges intelligenciák, amiket be lehetne vetni háborúkban, csak egyelőre ez etikailag nem engedélyezett.)

És azt el tudod képzelni, hogy egy ilyen intelligencia képes létrehozni Rembrandt stílusát tökéletesen utánozva egy alkotást?

Frankó festményre gondolok, olajjal, vászonra, ahogy kell. Kapaszkodj meg, már ez is létezik, és első ránézésre nem mondanád meg, hogy nem az eredeti művel van dolgod. Más kérdés, hogy az értéke nem akkora.

És el tudod képzelni, hogy robot írjon zenét? Ilyen is van. Vagy hogy robot írjon helyettünk újságot, verset, könyvet? Ilyen még nincs, csak bizonyos algoritmusok, amik tudnak hasonlót produkálni, mint például egy Petőfi-költemény, de még közel sem azonos minőségű az eredeti művel. Mint ahogyan a megszólalásig hű Rembrandt-reprodukció sem lesz az soha. És így az értékük sem.

Ezek a mesterséges intelligenciák ugyanis az élő (vagy már nem élő), hús-vér művész nélkül nem volnának képesek alkotni. Kell hozzá a tehetség, és az elkészített mű, amit le lehet másolni. A mesterséges intelligencia nem létezik az ember nélkül. És egyelőre csak az emberben van tehetség, lélek, mögötte egy életút, benne a mondanivaló, és az állapot, amiben megalkotta a művet. Ezeket egy robot nem képes sem létrehozni, sem utánozni. Legalábbis egyelőre.

Aztán simán lehet, hogy egyszer visszajönnek a jövőből, és – urambocsá! – kinyírnak bennünket.

Addig is, amíg ez nem fenyeget, használjuk arra a digitalizációt, amire való. Nem szabad bezárkózni a múlt elefántcsonttornyaiba azt gondolva, hogy a technika elveszi előlünk az életünket, a munkánkat és a levegőnket. Nélküle például a művészek nem juthatnának el egyre könnyebben és ennyire közel a közönségükhöz, nem terjednének egyszerűen a műalkotások, nem volna ennyire könnyű könyvet/zenét/filmet beszerezni, és nem nézhetnénk meg virtuálisan egy-egy kiállítást. A tudásunkat jóval könnyebben szélesíthetjük a karnyújtásnyira lévő internet által. Gondoljunk csak bele, egy újságírónak például nem kell már könyv- meg levéltárakba járnia ahhoz, hogy kutatásokat végezzen egy-egy anyaghoz.

A beszélgetés résztvevői: dr. Gyires-Tóth Bálint, dr. German Kinga, Kónya Béla, Szentesi Éva, Vajdai Vilmos és Szabados Ágnes

Szóval a digitalizáció nem a szükséges rossz, illetve nemcsak rossz, hanem rengeteg hasznos oldala is van. Ezeket pedig ne fordítsuk magunk ellen. Hanem értsük meg, tanuljunk róluk, és használjuk őket okosan.

 Szentesi Éva

Ha érdekel benneteket a teljes beszélgetés, azt IDE kattintva tehetitek meg!