Dr. Kibédi Varga Katalin protokollszakértő egykori diplomataként rengeteg hivatalos eseményen vett részt, így számára az etikett és a protokoll mindig is a mindennapok része volt. Ezért akad fenn rendszeresen azon, hogy az udvariasság egyre kevésbé jellemző, és ez a köszönéseken (vagy éppen azok hiányán) is látszik. Azt vallja, a gyerekek jó modorra nevelésével lehet visszafordítani ezt a folyamatot, ő maga is ezen dolgozik.

fotó Kibédi Varga Katalinról
Kibédi Varga Katalin, fotó: Klinszky Gábor
 

Tóth Flóra: Melyek a legnagyobb hibák a köszönéssel kapcsolatban?

Kibédi Varga Katalin: A legnagyobb hiba egyértelműen a köszönés elmulasztása, és ez sajnos egyre gyakoribb. Sokszor a sietség áll a háttérben, de az is lehet, hogy az emberek nem ismerik a szabályokat, nem tudják, kinek kellene előre köszönni. A legfontosabb alapelvek: a fiatalabb, a férfi, a beosztott és az éppen belépő köszön előbb. Ami még gyakran okoz gondot, hogy a gyerekek nem tudnak szép magázódó formában köszönni és beszélni sem. Van a „csókolomozás”, azt felső tagozatra már célszerű lenne teljesen elhagyni, de ebben sokszor a tanárok sem partnerek, ők igénylik ezt a köszönési formát és a „tetszikelést” is. Pedig később probléma lesz, ha a „felnőtt” magázódási forma nem rögzül. A „jó napot kívánok” a legmegfelelőbb köszönés egy ismeretlen számára, de fontos, hogy a „kívánok” ne maradjon le a végéről.

Emellett a köszönéshez tartozna a szemkontaktus is, ami szintén gyakran elmarad.

A magyar nyelvben egyelőre nincs hagyománya az általános tegeződésnek úgy, mint a skandináv országokban, pedig magyarul is lehet tegeződve tiszteletet kifejezni, csak most kicsit kaotikus a helyzet ebben a kérdésben. Az a legjobb, ha egy közösségben az elején tisztázzák, hogy tegeződés van, mert onnantól nincs kérdés, de ezt sokszor nem mondják ki konkrétan, így senki sem tudja, hogyan kellene kommunikálni. Egy hosszabb távú munkakapcsolatban is komfortosabb a tegeződés, hacsak nincs egy általános munkahelyi irányelv, akkor a megfelelő szabályok szerint kell felajánlani egymásnak ezt a lehetőséget (a nő, az idősebb és a magasabb beosztású ajánlhatja fel).

T. F.: Vannak olyan konkrét helyzetek, amikor kérdéses, hogy kell-e köszönni?

K. V. K.: Természetesen nem kell mindig és mindenhol köszönni. Liftben például csak egy munkahelyen vagy társasházban, ahol általában olyanokkal utazunk együtt, akiket látásból ismerünk, de egy bevásárlóközpontban például egyáltalán nem. Az alapvető szabály belépéskor az, hogy ha fel tudjuk venni a szemkontaktust egy bolti eladóval vagy biztonsági őrrel, akkor mindenképpen illik köszönni. Ez igaz a nagy méretű irodákra is, ahol akár százan dolgoznak együtt: nyilván nem kell mind a kilencvenkilenc kollégát üdvözölni, de a körülöttünk ülőkkel igyekezni kell egymásra nézni és köszönni.

T. F.: Mi a helyzet a kisgyerekek köszönési hajlandóságával? Rá kell őket venni, hogy minden helyzetben köszönjenek, amikor illendő?

K. V. K.: Semmiképpen nem szabad erőltetni, főleg nem a félénkebb gyerekeknél. A példamutatás nagyon fontos, de a megszégyenítés szigorúan tilos. Egy idő után általában automatikusan átveszik a gyerekek a szüleiktől a köszönést. Ha ez óvodás korig nem történik meg, akkor esetleg érdemes otthon gyakorolni.

Dr. Domonkosi Ágnes nyelvész, az Eszterházy Károly Egyetem oktatója szociolingvisztikával, azon belül pedig elsősorban a megszólítás és a nyelvi kapcsolatteremtés változatosságával foglalkozik. Ehhez kapcsolódik a köszönéskultúra, így ennek a változásairól kérdeztük: 

fotó Dr. Domonkosi Ágnesről
Dr. Domonkosi Ágnes

Tóth Flóra: A kutatások is alátámasztják, hogy az elmúlt években hatalmas változásokon ment keresztül a köszönéskultúra, köszönési módok tűnnek el, újabbak jelennek meg?

Dr. Domonkosi Ágnes: Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a nyelvi viselkedésről, köszönésekről, kapcsolattartási formákról, ugyanúgy mint más társadalmi folyamatokról, csak empirikus kutatások fényében lehet a kutatónak is pontosabb képe, mint bárki másnak. Hétköznapi beszélőként pedig mindannyiunk észlelési mintázataiban közös, hogy a saját magunk által használt, megszokott formáktól való eltéréseket feltűnőbbnek érzékeljük. Ezért gyakran nagyobbnak tűnik a változás, mint amekkora valójában. Egyetemi oktatóként például azt vettük észre a kollégáimmal, hogy nagy mértékben változik a hallgatók levelezési kultúrája. Azután amikor egy adatbázist építettünk hallgatói levelekből, kiderült, hogy az újszerű, szokatlan üdvözlési megoldások csak nyolc-kilenc százalékban vannak jelen.

T. F.: Mit mutatnak a közelmúlt kutatásai a köszönési formákról?

D. Á.: Az 1980-as évek második felében készült egy 3000 fős országos reprezentatív minta a köszönési formák használatáról. Az eredmények azt mutatták, hogy a formális-tradicionális köszönéseket (például: erőt, egészséget; tiszteletem; adjon isten) főleg az idősek, a nem városi lakosok és a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek választották, míg a „nonkonformista” köszönéseket („csaó, cső, szióka, heló”) elsősorban a legfiatalabbak és a budapestiek használták. A felmérés alapján Magyarországon a leggyakoribb köszönések sorrendje ez volt: 1. jó napot kívánok, 2. szia, 3. szevasz, 4. kezét csókolom, 5. heló, 6. adjon isten, 7. erőt, egészséget, 8. tiszteletem, 9. csaó, 10. szióka.

2005-ben készült egy Budapesti nyelvi változások című 200 fős, Budapestre nézve reprezentatív kutatás, ebben megismételték ezt a vizsgálatot. A köszönési formák használati gyakoriságára vonatkozó vizsgálat azt mutatta, hogy a heló egyre népszerűbb, a jó napot kívánok pedig változatlanul a leggyakrabban használt köszönés maradt.

A helóval kapcsolatban érdekes információ, hogy egy 2009-es vizsgálat szerint olyan társas plusz jelentés kapcsolódik hozzá, mint lazaság, kötetlenség, de egyúttal személytelenség is. A másik elterjedt tegeződő köszönési forma, a szia inkább az intimitással és a személyességgel köthető össze.

A köszönési forma megválasztást befolyásolja az életkor és a lakóhely, illetve az értékrend is nagy mértékben alakítja.

T. F.: A „heló” kutatásokban is megjelenő térhódítása azzal jár, hogy a tegeződés gyakoribbá vált akár ismeretlenek között is?

D. Á.: Az újszerű köszönések terjedése új jelentéstartalmakat is hozott, a heló, például a fiatal korosztály ismeretlenek közötti tegeződéséhez kapcsolódik. A tegeződés főként a fiatalabbak körében az egyenrangú, de nem bizalmas viszonylatokban is gyakorivá vált. Az azonos életkor nyelvhasználati szolidaritást teremtő hatása korábban csak a huszonéves korosztályban volt jellemző, az adatok alapján mára ez a határ 40 éves korig tolódik. A 18-35 év között a tegező forma választása nagy többségben jellemző azonos életkorú és fiatalabb beszédpartnerek esetén ismeretlenül, az utcán, információkérő helyzetben, a bolti eladók vagy a pincérek megszólításában.

Sőt az önbevallás alapján a fiatalabb korosztály egyheted része még a hasonló korú rendőrt is tegezve szólítaná meg.

A tegezés ezekben a helyzetekben a kölcsönösség feltételezésére épül. A fiatal városi népesség számára megváltozik a tegezés értéke, hivatalos helyzetekben is megfelelő stílusú formaként tekintenek rá, de ez okozhat zavart is, ha két különböző korosztályú vagy értékrendű ember kerül kontaktusba. Megeshet ugyanis, hogy a beszélő semleges formának szánja a tegező megszólítást, a megszólított mégis túlzottan bizalmaskodónak, bántónak érzi.

 

A sok hasznos szabály és információ mellett a személyes konklúzióm az, hogy egy jó „heló” még mindig sokkal udvariasabb, mint a semmi, de majd negyven után áttérek a „jó napot kívánok”-ra.

 Tóth Flóra

További információk a köszönésről és a nyelvi kapcsolattartásról ITT és ITT.