–

Kezdjük ott, hogy az egész téma egy régóta elő-előforduló kényes és kellemetlen helyzet miatt vetődött fel bennem. Miszerint: ha egy társaságban vagyok, főleg, ha a barátom is ott van, és érkezik egy új srác közénk, nagyon gyakran előfordul, hogy a fiúkkal kezet fog, bemutatkozik, de a lányokat nagy ívben kikerüli. Én nem vagyok az a hirtelen haragú fajta, de ha levegőnek néznek vagy még rosszabb, valaki oldalbordájának tekintenek, attól felmegy a vérnyomásom.

Ilyenkor mindig morgok magamban két percig, aztán az este további részében levegőnek nézem az illetőt – ahogy ő tette velem percekkel korábban. Esetenként, ha már tele a hócipőm, kicselezem őket: amikor az illető engem kihagyva továbbállna, elé ugrom, és bemutatkozom neki. Ilyenkor rendszerint zavarba jönnek, és kétféle reakcióra számíthatok: vagy elkezdenek kifigurázni, és eltúlozzák a bemutatkozás gesztusait, vagy iszonyatos zavarban, lesütött szemmel elcincogják a nevüket és már iszkolnak is arrébb. (Szerencsére azonban, ezt fontos hangsúlyozni, nem mindegyik srác gondolja úgy, hogy ha a pasimnak bemutatkozott, az olyan, mintha velem is megismerkedett volna – csak némelyek!)

Aztán ahogy beszélgettem erről a vesszőparipámról a barátommal és a haverjaival, világossá vált, hogy az engem ignoráló srácok jó része nem bunkó, egyszerűen csak nem tudja, mit kéne ilyen helyzetben csinálnia, ezért inkább bele sem kezd a kellemetlen közjátékba.

Mert amíg a fiúk között íratlan szabály, hogy találkozáskor kezet fognak, a lányokkal nem tudnak mit kezdeni, így szimplán odébbállnak.

Mindenki bénázik = mindenki bunkó?

Mielőtt még azt hinnétek, nem, nem ülök magas lovon, így nem is kell leszállnom róla. Mert önkritikát gyakorolva elárulom, a cikket megelőző kutatómunkáig én sem voltam tisztában az üdvözlési szabályok jó részével, csak valamiért megragadt az az alapvetés, hogy az újonnan jött embernek kell bemutatkoznia a már helyben lévőknek, valószínűleg sokat hallottam anyáéktól. A többi félig-meddig homályos volt, hiába ültem végig az etikaórákat (ami sok helyen egyenlő a napközivel vagy a szabad foglalkozással), nem maradt meg semmi.

És a tapasztalataim azt mutatják, hogy vagyunk még így páran, sőt jó sokan, akik lavírozunk, töprengünk olykor, hogyan kéne az adott köszönést abszolválni, hiszen annyi tényezőt kell figyelembe venni. És ha rosszul mérjük fel a helyzetet, mi is rögvest valaki más „paraszt” halmazában találhatjuk magunkat.

Tegeződjünk vagy magázódjunk?

Mielőtt szólásra nyitjuk a szánkat, máris van egy eldöntendő kérdés: tegeződjünk vagy magázódjunk?

Hivatalos körülmények között azért a többség számára egyértelmű a magázódó megszólítás, de mi a helyzet informális esetben? A nagykönyv szerint az idősebb ajánlhatja fel a tegeződést, külön neműek esetén pedig a nő. Ez viszont sok esetben kevéssé életszerű, és mindenki máshogy használja. Mivel egyre többen érzik úgy, hogy a magázódás annak a kifejezése, hogy öregek, ezért kikérik maguknak. Így én azt a taktikát választom, hogy aki kábé anyám/apám lehetne, annál magázódva kezdek, és megvárom, amíg felajánlja a tegeződést. Ezt azért vezettem be, mert egyszer egy nagyjából az édesanyámmal egyidős nő kikérte magának, hogy sziával köszöntem, mert „nem vagyok a haverja”. Azóta biztosra megyek, hiszen még mindig jobb, ha a magázást utasítják el, mint ha kioktatnak. Akivel meg egy korcsoportba kerülnék bármilyen kereskedelmi cég célcsoportjának belövésénél (gondolok itt a klasszikus 18–39-es korosztályra), azt tegezem, és még sosem volt belőle problémám.

Az etikett szerint a legkívánatosabb köszönés a „Jó napot kívánok!”, azt írják, ezzel nem lehet mellélőni. Nem a fenét! A jó napot kezdetű üdvözlés mára annyira hivatalosnak hangzik, hogy aki azt szeretné, hogy tegeződjünk, már itt közbevág, mégpedig jogosan. Mert valljuk be, nem „Jó napot!”-tal indítunk annál, akivel utána a tegeződés kötetlenségében kívánjuk folytatni a beszélgetést.

Oké, köszöntünk, hogyan tovább?

A köszönés egyéb formái még az ismerősök között is szülhetnek kellemetlen másodperceket, hiszen mindenki másra esküszik. Megfigyelésem szerint ez leginkább a nő-férfi, valamint nő-nő felállásban képlékeny, hiszen két férfinál evidens, hogy kezet fognak egymással. A többi esetben a kézfogás túl hivatalosnak hat – de mi legyen helyette? Van, aki nem csinál semmit, van, aki integet. Van, aki puszit ad, más ölelkezik, és gyakorta beletelik pár kínos pillanatba, mielőtt tisztázzák a kölcsönös üdvözlés formáját. Valószínűleg már mindenki érezte magát kényelmetlenül, amikor fordult volna puszira, a másik viszont az ölelést preferálta.

Az én jó tágan vett baráti körömben ennek kiküszöbölésére használjuk a pacsizást.

Kellően közvetlen, de nem túl intim, és hiányzik belőle a kézfogás hivatalos jellege. Az viszont tény, hogy bár a fiatalok között ez elfogadott forma, azt nem látom magam előtt, ahogy majd negyvenévesen is pacsival köszönünk el egymástól. De még ez sem általános, van olyan korombeli, aki „nem adok pacsit, nem vagyok én kutya” felkiáltással utasítja vissza. Tehát még ez sem könnyű, és nem úgy tűnik, mintha a közeljövőben egyszerűbbé válna az üdvözlési rituálé.

Amikor a „nagyok” hoznak kellemetlen helyzetbe

Legkésőbb általános iskola felső tagozatában megtanuljuk, hogyan kell tisztelettudóan, magázva kommunikálni a nálunk jóval idősebbekkel, vagyis a tanárainkkal. Ezt szépen megszokjuk, és aztán bumm, ballagás után közlik, hogy mostantól tegezhetjük őket. Értékeljük a gesztust, de nagyon valószínű, hogy nem fog menni. Egy olyan felnőttet, akit éveken keresztül a tanár úr/tanárnő megszólítással illettünk, nem tudunk egyik percről a másikra Zolinak/Annának hívni. Az ilyen faramuci helyzetekből kerekednek az olyan megszólítások, mint a „Szia, tanár úr!”, vagy a „Kér inni, ööö, Anna?”. Egyszerűen kényelmetlen.

A másik, amitől zavartan vihogunk, amikor felróják nekünk, ha megpróbáljuk megadni azt a tiszteletet, amit várnának tőlük. Azokra a beszólásokra gondolok, amikor a nyilvánvalóan idősebb fél ránk förmed: „Ilyen öregnek nézel?” Hadd válaszoljam meg most az összes eddigi és a későbbiekben felvetődő hasonló kérdést: „Nem, nem nézünk százhúsz évesnek.

Azért nem dobunk oda egy sziát rögtön, mert nem vagyunk benne biztosak, hogy lehet. Nagyon örülünk, ha tegezhetünk, mert – azt hiszem, most sokak nevében beszélhetek – sokkal kevésbé kényelmes magázva megfogalmazni a mondókánkat, de nem akarunk bunkónak tűnni, ennyi az egész.”

Tegyük oda a csókolomot, ahová való

Először is, ez egyáltalán nem őszinte köszönésforma. Jó napot azt bárkinek szívesen kívánok. De hogy az életben nem köszöntem csókolomot olyannak, akinek tényleg megcsókoltam volna bármijét is, az is biztos. Nem beszélve arról, hogy a jó hangos csókolomozásra megtanított lánygyerekek abban a szent pillanatban szoknak le erről a köszönésfajtáról, amint egy magát viccesnek gondoló bácsika azt válaszolja rá, hogy „Csókolhatod is!”. Szóval, ha egy mód van rá, én nagyon szeretném, ha ez eltűnne. Mert egész egyszerűen bizarr.

Eljött az idő a változásra?

Tapasztalataim szerint az én generációmnak nem igazán számítanak a „Ki nyújtja előbb a kezét?” és a „Ki mondja előbb a nevét?” kérdéskörök. Úgy vagyunk vele: essünk túl a bemutatkozáson, tudjuk meg a másik nevét, és kész. Az idősebb korosztálynak azonban ez fontosabb, így jobban járunk, ha bevágjuk ezeket a szabályokat, és a kellő időben és helyen alkalmazzuk őket. Azonban úgy gondolom, lassan ideje egy kis ráncfelvarrásnak az etikett témakörében. Hiszen sokszor már csak pár szavas üzenetekben kommunikálunk egymással a cseten, és egyre gyakoribb a videótelefonálás. Ezek pedig mind alakítják a szemtől szembeni kommunikációnkat is. Így lehet, hogy némely szabályt újra kellene értelmezni, ki kellene egészíteni, mert minden változik: még az öröknek gondolt köszönésformák is.

Dián Dóri