–

Mostanában nem voltam túlságosan jól. Sőt, mondhatni, rendesen szarul voltam. Nem voltam elégedett sem magammal, sem a környezetemmel, és történtek bántó, sőt, egyenesen bosszantó dolgok velem. Ezeket pedig nem rendeztem egyből, hanem hagytam magamban forrni, miközben azon igyekeztem, hogy minél jobban elfojtsam. Hetekig mérgelődtem, elégedetlenkedtem, aztán, amikor eléggé az alján voltam annak a bizonyos belső gödörnek, úgy döntöttem, hogy befejezem,

nem mérgezem magam tovább, mert ezt egész egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.

Úgyis itt van a tavaszi nagytakarítások ideje, elhívtam hát Timit, hogy szedje rendbe a lakást. Az erkélyemen a tél ideje alatt felgyűltek a dobozok, a kacatok, mert hely híján odahajigáltam a lomot, „ott úgyse látom” alapon. Egy idő után persze már rossz volt kinézni az erkélyre, ezért hát ki sem mentem. Mondjuk, ki az a bolond, aki hóban-fagyban az erkélyén ácsorog? Mikor meg hirtelen ránk rontott néhány hete a nappali plusz húsz, akkor csodálkozva láttam, hogy a száműzött papírdobozok fodrosra áztak a mínuszokban. A dobozok széle rongyos lett, és barnás foltok keletkeztek rajtuk a csapadéktól meg a fagyástól. Az egyik szőnyeget ki is kellett dobni, mert szinte lemorzsolódott róla az anyag, és amikor végignyargaltam rajta zokniban, tiszta fehér por lett tőle a talpam. Otthagytam Timit az erkéllyel és az opálosra szürkült ablakaimmal, a pormacskahadsereggel az ágyam és a kanapé alatt, meg a beszürkült függönyökkel. Aztán elmentem bevásárolni a takarításhoz, meg bio molycsapdát venni, mert Timi szerint jobb az ilyesmit is megelőzni. 

Mire hazaértem, a lakás és az erkély ragyogott, a függönyök újra fehérek voltak, minden illatozott, és jó volt bemenni, beleszagolni a levegőbe. Nem vagyok egy trehány ember, amúgy nem volt kupleráj otthon (meg nem volt büdös sem), csak amolyan téli funkcióban volt a lakás, ráfért egy alapos pucolás.

Ahogyan rám is. Aznap este leültem, és elővettem egy füzetet meg egy tollat. Rég csináltam már ilyesmit, mert általában kifelé írok, az embereknek, de magamnak sokkal ritkábban. A regényírásnak van egy áldásos fázisa, amikor még senki nem látta a kéziratot, amikor még csak az enyém a könyv, csak magamnak írom, és az annyira jó terápia. Ha más is elolvassa, onnantól fogva már nem az enyém, hanem a közönségé. Aznap pedig csak magamnak akartam írni. Korábban is alkalmaztam már ezt a módszert: életem legmélyebb pontján, amikor rettegtem attól, hogy meghalok – akkor azért, hogy megértsem és elfogadjam azt, hogy az életemnek most lehet, hogy vége lesz. És működött.

Arra gondoltam, ha mindez használt a legrosszabb időszakomban, miért ne lenne most is működőképes? 

Leírtam a füzetbe, mennyire szarul vagyok, mennyire bántanak bizonyos dolgok, és kimondtam magamnak, hogy igenis megbántva érzem magam amiatt, ami történt, és megengedtem, hogy a megbántottságomat elfogadjam. Ez volt az első lépés. Na, de hogyan lehet eltüntetni a megbántottságot, azt, hogy valamitől rendesen szenvedek? Azzal, hogy leírom egy füzetbe meg fog változni valami, vagy el fog tűnni? Ez csak az első lépés igazából.

Másnap reggel üzenetet hagytam azoknak az ismerősöknek, akikkel rendezetlen ügyem volt. Ők válaszoltak, beszéltünk, valamelyikkel rögtön, mással később. Van egyébként olyan is köztük, akivel nem tudok beszélni, mert nem lehet. Nem baj, meg kell tanulnom elfogadni, hogy van, amire nem tudok hatni, valamit egész egyszerűen csak hagyni kell, még akkor is, ha fájdalmat okozott. 

Nem szeretem kidobni az embereket az életemből, de valamikor nincs más választás. Van, amikor az emberek egész egyszerűen eltűnnek maguktól, mert úgy akarják.

Ami a legfontosabb ebben az egészben, hogy soha többé nem engedhetem meg magamnak, hogy rossz érzések maradjanak bennem. Nem betegíthetem meg magam olyan érzésekkel, amik nem szolgálnak, hanem lehúznak, nem visznek előre. Természetes, hogy vannak az életben hullámvölgyek, de megpróbálok ezekből minél gyorsabban kimászni. Ebben segít nekem az írás. Az az írás is, ami az olvasókhoz szól, de néha bizony mélyebbre kell nyúlni, és ki kell húzni a legeldugottabb fiókot, amiben az a bizonyos titkos füzet van. 

Amúgy már egész sokat sportolok, mert nagyon megszerettem a mozgást. A sport után pedig rendszeresítettem magamnak egy jó órát, amikor kikapcsolom a telefont, lemegyek a wellnessbe, és szaunázok, pihenek, kizárom a világot. Vannak még olyan esték is – ezeket szeretem a legjobban –, amikor nem kell mennem sehová, és otthon lehetek egymagam. Ilyenkor már kilenckor kikapcsolom a telefonom, írom a könyvem, aztán kibontok egy bort, olvasok vagy nézek egy jó filmet, esetleg csak bámulok ki a fejemből. 

Azt is eldöntöttem, hogy utazni fogok, tanulni olyan dolgokat csinálok, amik a hasznomra válnak, amik továbbvisznek, és építenek. (Bőven akad ilyen.)

Közben pedig megyek, megnézem a világot, mert eddigi életem során kevés alkalmam volt az utazásra. 

Mindezt elterveztem 2018 március havában, a tiszta szobámban, a vörös takaróval leborított kanapémon, miközben bámultam ki a tisztára mosott függönyökön keresztül a frissen rendberakott erkélyemre, a frissen rendberakott lelkemmel.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/kieferpix