Bizonytalanul nyitok be az ajtón, bár a kirakatban tényleg ott vannak a fehér dobozok, amikről meg kéne ismernem a telefonbeszélgetés alapján a helyet. Tenyérnyi helyiségbe jutok, egy asztal, sok szekrény, azokon még több fehér doboz. A két Thonet-szék egyikén ül a Fortepan kitalálója és működtetője, épp telefonál. Hogy ne várakozzak tétlenül, elém tol egy tartót teleszórva régi fotókkal: nézegessem azt. Kötelességszerűen elkezdem lapozgatni a képeket, gondolom, itt ez a szokás, ahogyan a fogorvosnál magazinokat lapozgat az ember. Leteszi a telefont, udvariasan elnézést kér, és elkezdődik a beszélgetés egy olyan emberrel, aki valóban roppant érdekes. Tamási Miklósnak hiába van mindenféle végzettsége, szerintem nincs megnevezhető foglalkozása, ő maga a Fortepan, a régi képek és történetek megmentője.

Kárpáti Judit/ WMN: Mi nagyjából ugyanabba a korosztályba tartozunk, ugyanakkor jártunk iskolába. Azt olvastam, hogy elég sok gimit megjártál, de nem volt sehol maradásod.

Tamási Mikós: Nem akartam tanulni, maga a tanulás egyáltalán nem érdekelt. Ha ez némi pofátlansággal párosul, akkor nem lehet nagy karrierje az embernek egy iskolában. Az volt a probléma, hogy nem voltak olyan tanáraim, akiket sokra tarthattam volna. Többedik bukásom után az egyik iskolában Beke Kata (a már elhunyt író, tanár, oktatási államtitkár – a szerk.) tanított, ő volt a magyartanárom, nála például tanultam is. Egy negyedik iskolában aztán leérettségiztem végre.

K. J.: Ezzel a módszerrel elég sok ismerősre lehet szert tenni, négy osztályban csak az osztálytársak száma is jelentős…

T. M.: Valóban. Az osztálytársaimmal ráadásul jóban is voltam, megmaradtak a barátságok. Nagyobb eséllyel találkozom az utcán osztálytársakkal.

K. J.: Mihez kezdtél a nehéz középiskolás évek után?

T.M.: Sok mindennel foglalkoztam. Voltam képkeretező, raktáros, minden. Belekezdtem a lengyel szakba is; a rendszerváltás után közvetlenül még működött egy külföldi diákoknak fenntartott baromi olcsó kollégium Krakkóban. Megpályáztam oda egy helyet, majd fél év lengyelországi tartózkodás után felvételiztem Debrecenbe lengyel szakra, ahova aztán másfél évig jártam. Nincsen semmilyen nyelvtehetségem, így ez egy útkeresés – mondhatni – mellékvágány volt. Ami nagyon érdekelt ugyanebben az időben, az egy olyan munka volt, amit a Kassák Múzeumnak végeztem. Maga Kassák izgatott, mert attól függetlenül, hogy rossz tanuló voltam, azért sokat olvastam. Mindezek mellett ott volt a fotó is, ami már régen érdekelt, a gimiben is gyűjtöttem a képeket, de fogalmam sem volt arról, hogy ez egy szakma.

Tulajdonképpen, ha nem lenne internet, akkor  a mai napig sem lenne fogalmam arról, hogy mivel foglalkoznék szívesen.

Tamási Miklós

K. J.: De van internet, és most épp valaki interjút készít veled valami egyedülálló dolog kapcsán, amit te hoztál létre.

T.M.: Ehhez elég különös út vezetett. Furcsa módon a legbölcsebb döntésem mégis az volt, hogy valamennyire megtanultam lengyelül, mert ezáltal kerültem a kilencvenes évek derekán a CEU-ra. Itt akkoriban jött létre egy archívum, ez volt az OSA (Open Society Archives), ami levéltári anyagokkal foglalkozott. Ebben az időszakban az archívumhoz került a Szabad Európa Rádió hagyatéka, és kellett valaki, aki feldolgozza a lengyel  anyagokat. Nagyon szerettem ezt a munkát, évekig itt dolgoztam. Közben az archívum kitalálta, hogy legyen egy galériánk, és a Nádor utcai épületben kaptunk egy helyet, ez lett a Centrális Galéria, végül ide kerültem át. Mindeközben jártuk a lomtalanításokat, és tovább gyűjtöttem a fotókat.

K. J.: Mikor vált először nyilvánvalóvá, hogy ezekkel a képekkel szeretnél valami olyat csinálni, ami másoknak is látható és élvezhető?

T.M.: Az első olyan dolog, ami publikus térben zajlott, egy közlekedés témájú fotókiállítás egy régi buszpályaudvaron: a  „Két ütem” című kiállítás. Ez nagyon jó apropó volt, hogy átnézzük Szepessy Ákos barátommal, akivel a gyűjtést kezdtük, hogy milyen anyagaink vannak. Láttam, hogy kezd egész szép lenni a gyűjtemény, amihez egy nagy élményem is hozzájárult. A kilencvenes évek közepén lehetőséget kaptam, hogy végignézzem az azóta leégett Uvaterv Vállalat archívumát, ami egy lappangó anyag volt egy alagsori raktárban. Ez volt az első olyan tapasztalat, amikor nagyon nagy mennyiségű fotóanyagba tekinthettem be. Vettem egy szkennert, és egy viszonylag nagy táskát, majd hetente kétszer mentem az Uvatervbe, és titokban kihordtam azt, ami engem érdekelt, és miután beszkenneltem, visszavittem. Apránként hordtam ki azt a pár ezer kockát.

K. J.: Mi hajt valakit, hogy időt és energiát nem kímélve böngésszen képkockák, negatívok tízezrei között?

T. M.: Engem a kincskeresés érdekel. Hogy azt gondoljuk, még nem telt el olyan sok idő a szocializmus óta, és nincsenek felfedezetlen anyagok, pedig vannak. Nagyon izgalmas ezeket megtalálni.

Olyat látni, amit még nem látott más, és megmutatni a többi embernek is.

Engem a negatívok érdekelnek a legjobban, ezeken látható a maga teljességében a fotózás folyamata. Egészen más a dolog titokzatossága egy tekercs negatívnál, mint amikor átpörgeted a kész papírképeket.

K. J: Mi a folyamata annak, hogy egy kép végül elérhető lesz számomra? Mi alapján dől el, mi az érték?

T. M.: Amióta elindult a Fortepan, kialakítottuk, hogy mi a működési rendje, hogyan lehet kiszűrni nagyon sok képből, mi a releváns. Amikor érkezik egy megkeresés e-mailen vagy telefonon, akkor vannak kérdések, amikkel előre szűrjük, hogy érdemes-e megvizsgálni az adott képeket. Például a hatvanas évek utáni színes diák többsége a bulgáriai nyaralásokon készült, amik nem annyira érdekesek számunkra. Időnként nem amatőr fotós hagyatékot szeretnének megmutatni, hanem hivatásos fotós életművét. Egyébként nem teszek különbséget, hogy egy családi kép vagy hivatásos kép, mert mind a kettő lehet értékes, de egy hivatásos hagyatékban nagyobb eséllyel vannak érdekes anyagok. A hivatásos fotós sokkal többféle dolgot mutat meg a világból, a családi képek értéke a személyességükben van. Tavaly körülbelül 15.000 kockát tettünk fel, most összesen körülbelül 78.000 kép elérhető.

K. J.: Tudom, hogy előfordult már, hogy viszonylag sok pénzt adományozott volna egy milliárdos üzletember a Fortepannak, de te nem fogadtad el, mert nem találtad elfogadhatónak az adományozó tevékenységét. Kevesen vannak, akik erkölcsi megfontolásokból utasítanak vissza adományokat, ezért nagyon érdekel: honnan ered ez a tartás?

T. M.: Nem érzem magam erkölcsösebbnek, mint más, csak talán jobban zavar, hogy azon a szűk területen, a kulturális értékek digitalizálásán belül, amivel mi foglalkozunk, irdatlan pénzek mennek el. Azt látjuk páran, hogy sokkal nagyobb lépésekkel lehetne haladni, legyen szó hanglemezről, fotóról vagy filmről. Az a modell, ami most működik, nagyon sok pénzébe került az adózóknak és semmilyen látszata nincs. Ennek a pénznek az egy százalékából lehetne ütőképes és jó dolgokat csinálni. A másik, ami nagyon aggaszt, hogy közpénzen digitalizálunk kulturális javakat, és a végén egy fizetős szolgáltatás lesz belőle.

Ezzel nem tudok erkölcsileg azonosulni. Például az MTI archívumát EU-s pénzből digitalizáltuk, és ha egy MTI-s fotót szeretnél, akkor fizetned kell, és nem is keveset.

K. J: A közgyűjtemények, múzeumok történeti fényképtárához szintén ritkán férhetünk hozzá. A világban mi erre a gyakorlat, van arra mutató jel, hogy ez változni fog?

T. M.: Az Egyesült Államok a legliberálisabb ezen a téren, ott például folyamatosan felkerül a Kongresszusi Könyvtár fotóarchívuma, gyűjteménye, és bárki számára elérhető. Persze be kell tartani különböző szabályokat: személyiségi jogok, jogdíjak és egyebek, de nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ami hetven évnél idősebb, azt szabadon fel lehet használni. Magyarországon ez nem így van, ezek legfeljebb ajánlások lehetnének, az intézmény vezetője döntheti el, hogy szeretne-e jogdíj nélküli fotót adni, vagy nem. Ebben azonban optimista vagyok, mert azt látom, hogy ez változóban van. Most dolgozunk közgyűjteményeknek is, ilyen például a Közlekedési Múzeum, ahol digitalizálhatjuk az anyagokat. Kötöttünk egy olyan szerződést, mely alapján, szabadon válogathatok az anyagokban, szabad felhasználással feltehetem a Fortepanra. Két és fél éve egyébként a Summa Artium képviseli az amúgy hivatalosan nem létező Fortepant. Vezetőjük, Török András mindent megtesz, hogy támogatókat szerezzen nekünk (sajnos mind ez idáig kevés sikerrel).

K. J.: Szerinted mi a Fortepan legnagyobb értéke?

T. M.: Az a páratlan a Fortepanban, hogy nem azért választok ki képeket, mert mint fotó érdekes vagy tetszik, hanem azért, mert némelyik képről azt gondolom, bizonyos dolgok enélkül nem lennének dokumentálva. Ha nem publikáljuk, akkor az életben nem derül ki, hogy egy-egy jelenség létezett. Sokszor érzem azt, hogy ha mi ezt nem csinálnánk, akkor bizonyos értékek a szemétben végeznék. Azt szeretném elérni, hogy azok, akik megkeresnek, és vállalják, hogy szabad felhasználásúvá teszik a dolgaikat, kapjanak érte támogatást. Így ki tudunk húzni olyan hagyatékokat, melyek a fenti szempontok alapján nagyon értékes képeket tartalmaznak. Abból a korszakból, amivel mi foglalkozunk, biztos, hogy van legalább kétszáz ember, aki egykor hivatásos fotós volt. Ha mindenkinek van húszezer fotója, az hatalmas mennyiség. Azzal küszködnek ezek a szerzők, hogy ha átadják nekünk, mondjuk, negyven év munkáját, akkor azt ezzel elértéktelenítik. Egy olyan pályázat, melyet az állam finanszírozna, sokat segítene ezen.

Pénzt kapnának érte, hogy életük munkáját beadják a közösbe.

K. J.: Mi foglalkoztat most igazán, melyik korszak és milyen képek?

T. M.: Ami lázba hoz, az 1944-45 és 1956. Legfőképpen 1944, ami a magyar fotográfia történetében nyomtalanul szaladt el, és ennek egyik oka antiszemitizmus. Miért nincs a zsidóüldözésről fotó Magyarországon? Sem kistelepülésen, sem Budapesten, sem vasúton, sem téglagyárban, sem gettóban készült képek. Ez egy rövid időszak volt, 1944 áprilisától augusztusig, de óriási súlyú, és a magyar kultúrtörténetnek nagyon fontos része. Felháborító, hogy nincs róla semmi. Ez segít azoknak, akik szeretnék azt gondolni, hogy nem is történt semmi. Miközben ekkor már nagyon sokaknak volt fényképezőgépe, a zsidóknak éppúgy, mint az SS tisztnek vagy a csendőrnek. A magyar holokauszt történetének egyszerűen nem létezik dokumentációja, ez a legkevésbé dokumentált történet egész Európában a XX. századól.

K. J.: Mennyire látod esélyét, hogy mégis előkerülnek ilyen fotók?

T. M.: Tavaly feldolgoztunk egy hagyatékot, egy nagyon jó fotós, Berkó Pál képeit. A fia keresett meg minket, elmesélte, hogy az apja „Világ Igaza” kitüntetést (nem zsidóknak adható, izraeli állami kitüntetés – a szerk.) kapott, mert 1944-ben a lakásban, ahol a képeket is válogattuk, tíz zsidó férfit bújtatott. Egyetlen képet sem készített ezekről az emberekről, miközben ott voltak két hónapig a lakásában. Arról lehet szó, hogy a csillagos házak megjelenésével, amikor az otthonaikból kikerültek a zsidók, folyamatos, ösztönös vakságban (törlésben) éltek az emberek. Azt gondolták, hogy „látom a szememmel, de nem akarom látni képen is, emlékezni meg pláne nem akarok rá”. Egy belső törléskényszer eredményezte azt, hogy nem dokumentálták a történéseket. Egyre kevésbé gondolom, hogy zsidó családoknak fennmaradtak volna ilyen kockái. Arra van esély, hogy az elkövetői oldalról maradhatott ilyesmi, bár most úgy tűnik, ők sem fotóztak.

Jelen állás szerint egyetlen ember sem volt Magyarországon, aki azt fotózta volna, hogy zsidókat meneteltetnek, gettósítanak, deportálnak.

Ma a fotótörténet három ilyen kockát ismer, ezeket  egy amatőr fotózta. Miközben hatszázezer emberről van szó, és nem volt olyan régen. Ami az én Fortepanos életemnek az egyfajta értelme lehetne, amikor azt mondanám, hogy jó, akkor én kész is vagyok: az volna, ha 1944-ről találnánk valamit.

Gellért Gyógyfürdő, 1943

Kárpáti Judit

Képek: Fortepan/ ITT, ITT, ITT