–

Rengetegszer hallottam, hogy „tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhász botjára”. Rengetegszer javítottam ki, hogy nem botjára, hanem bojtárra. Nem értették, sőt azt sem, hogy minek kell ezt megtanulni. Mindig elmondtam, hogy azért, mert így lehet a legkönnyebben jó jegyet kapni, hiszen látja a tanár, hogy akarsz. Illetve azért is, mert hozzátartozik az alapműveltséghez. És mert szép.

Nem fogadták el, de általában megtanulták a segítségemmel, rapritmusban.

A periódusos rendszer is kiverte a biztosítékot, csakúgy, mint a mondatelemzés és a A kőszívű ember fiai.

Nehéz volt úgy bizonygatnom, hogy szakmát kell szerezned, mert dolgoznod kell, hogy legyen pénzed, jobb életed, mint apádnak, aki a börtönben ül, vagy anyádnak, aki kurva, hogy sokszor én sem láttam az értelmet a tananyagban.

Azt viszont tudtam, hogy mennyire nagy hátrányból indulnak ezek a gyerekek. Nehéz úgy a tanulás fontosságáról papolni nekik, hogy közben eljárás folyik velük kapcsolatban, aminek a végkifejletét, miszerint mennek vissza a családba, vagy állami gondozásba kerülnek, nem tudják.

Általában felső tagozatra feladták ezt a küzdelmet, és a tanulás szükséges rosszként volt jelen az életükben. A fentiek mellett nem segített, hogy nem volt példa. Nehéz úgy érvényt szerezni az elveidnek, hogy egy otthon töltött hétvége után matekfüzet nélkül jött vissza a másodikos Karcsika, mert az apja azzal gyújtotta be a kályhát. Vagy amikor a féléves, mindennapos tanulás és rengeteg befektetett energia gyümölcseként a srác az osztály legjobb tanulói közé tornázta magát, majd az apuka szabadulása és tanácsai („ne csicskulj be nekik, az én fiam nem lehet csicska!”) nyomán pótvizsgára kényszerült. Ötödikben.

Más miatt is mérges voltam. Tudtam, hogy ezeknek a gyerekeknek nem csak erre a fajta tudásra van szükségük. Azt, ami igazán segítené őket, az iskola nem tudja megadni nekik. Nem adhat önbizalmat, sem sikerélményt, nem fognak megtanulni csapatban dolgozni, és a kritikus gondolkodásuk is csak annyiban fog kimerülni, hogy ez az egész egy szar.

És ez nagyon elszomorított.

Hiába mondtam nekik, hogy az idegen nyelv mennyire fontos, amikor egyrészt az alaptantárgyak is nehézséget okoztak, másrészt tudtam, hogy harminc gyerekkel nem lehet angolt tanulni.

Elszomorít, hogy ezek a gyerekek, mire felnőnek, csak olyan munkát fognak kapni, amit húsz-harminc év múlva úgyis robotok végeznek. És akkor ők mit csinálnak?

 Ez nem feltétlenül csak az ő hibájuk, ez az oktatás hibája.

Mert nem csak a gyermekotthonos fiatalok szenvednek az iskolarendszerünk terheitől.

Ma Magyarországon a tanárok több mint fele ötven éven felüli. Ahogy Zacher Gábor mondta, a mai általános iskolai fiúk mindegyike hamarabb nyúl digitális eszközhöz, mint magához. Annyira gyorsan változik minden, hogy a tanárok nagy része még ha regisztrált Facebook-használó is, nem tudja, hogy a tizenévesek már szinte égőnek tartják a Facebookot, mert öregeknek való, és Instagramot használnak.

Három éve apám, aki iskolaigazgató, megkért mindenkit, hogy ezután, akinek a tantestületben bármifajta észrevétele van, e-mailben is küldje el. Ezzel nem két tanárt haragított magára, hogy nekik nincs is e-mail-címük, és mégis hogy képzeli.
Egy képzésen, amin részt vettem, egy tanár sem tudta, mit csinálnak a diákjaik a szünetben. Azt igen, hogy telefonoznak, de hogy azon mit, azt nem. Olyan szakadék tátong a gyerekek és az őket eredetileg nem csak lexikális tudásra tanító pedagógusok között, hogy arra éppen egy vékony pallót lehet rakni, de azon nagyon kevés tanár fog elindulni.

Mielőtt elkezdenének a pedagógusok kommentelni, tudom, hogy milyen nehéz. Pontosan tudom.

Ettől még tény, hogy nagyon felgyorsult minden, amivel a gyerekeink tartják a lépést, sőt. A tanároknak is kellene.

Van egy lányom, hetedikes. Most éppen szétszorongja magát azon, hogy jövő héten vizsgáznia kell fizikából. Tudja, hogy beszámít az év végi jegye a továbbtanulásba, így ahelyett, hogy élvezné a 13 évesek életét, szorong. Én kettes voltam belőle, de lehetett belőlem pedagógus, ez volt, most már tudom, életem vágya. Belőle nem biztos, hogy lehet, mert olyan nehéz bejutni a gimnáziumokba, hogy csak na. Legalábbis ezt mondják.

A lányom külön tanárhoz jár angolból, mert tudjuk, amit mindenki, hogy az iskolában nem tanul meg angolul.
A lányom szerette a történelmet, de hiányzott tíz napot, mert beteg volt. Visszament, kapott egy kettest. Most már nem szereti. A történelem nehéz ügy a mai gyerekeknek. Hogy ne veszítsd el a fonalat, folyamatosan képben kell lenned. Ezt nem segíti, amit megdöbbenéssel hallottam tőle, hogy a tanárnő bejött, és felolvastatta mondatonként a hetedikesekkel a könyvből az anyagot. Voltam a nyílt napon, annyi nyílt napon voltam már az otthonos gyerekek miatt, hízelgés, könyörgés, az anyai szívre való apellálás… de most a lányomról volt szó. Készültem, felháborodva, mérgesen, majd jól megmondom neki, aztán eljöttem a konklúzióval, amit a tanár néni fogalmazott meg: korrepetálásra kell járni. A gyerekem ötös volt a tantárgyból.
Volt.

Szerencsére a lányom jól tud együttműködni másokkal. Kreatív. Olvas, bár az iskola mindent elkövet, hogy ezt ne tegye, de én nem hagyom. Vannak jó és kritikus meglátásai. Nyitott a világra. Ezekben a dolgokban jobb, mint néhány tanára. Egypár tantárgy jegyei miatt azonban nem tudjuk, lesz-e gimnázium.

Félek. De azt is tudom, hogy a világ változásai ezeket a kompetenciákat fogják igényelni.

Az iskolarendszerünk romokban.

Azt kell mondanom a lányomnak, hogy sajnálom, hogy ez van, és talán majd a te unokád más iskolában fog tanulni.

Addig fizetem a külön angolt és keresem a fizikatanárt. 

Emlékeztek, kikkel kezdtem? A mai oktatásnak a középosztály vagy minek a tagjaiként is az elszenvedői vagyunk.

Minek érezze magát egy állami gondozott?

 

Zebegényi Péter