A ruhaiparban tapasztalható szakemberhiány éppen olyan, mint a saját farkába harapó kígyó: a varrodák panaszkodnak, hogy nincs ügyes kezű, tanulni és dolgozni vágyó fiatal, a diákok és az őket képző tanárok pedig a ruhagyártóknál ütköznek falakba.
Azt gondolná az ember, hogy a gyerekmunka már egy letűnt kor rémes epizódja, amikor még rendszerszinten zsákmányolták ki a gyerekeket.
2022-ben ukrán nők és lányok közül kerültek ki leggyakrabban az emberkereskedelem európai áldozatai – az előrejelzések szerint idén sem várható a helyzet javulása, sőt:
„Mielőtt a nyilvánosság elé léptem, különféle helyekről sokan tanácsolták, hogy változtassam meg a nevem, és tűnjek el az ismeretlenségben. Azt mondták, hogy másként esélyem sem lesz normális életre. De miféle élet az, amelyben az ember a saját arcát nem mutathatja meg, nem láthatja a családját, és a nevét meg kell tagadnia? Miféle élet lenne ez, éppen egy olyan ember számára, mint én, aki fogsága egész ideje alatt azért harcolt, hogy ne veszítse el önmagát?” – Úgy tűnik, Natascha Kampusch rettenetes traumáinak feldolgozásával akar – és tud – példát mutatni.
Kezdjük ott, hogy mi számít egyáltalán nagy korkülönbségnek! Erre is választ adnak a témában készült pszichológiai kutatások, amelyeket Milanovich Domi foglalt össze. Kérjük, a cikk elolvasása után kommenteljetek.
De vajon elég csak megmutatni egy kis kézi kamerával a világot járva, hogy hol, hogyan és mit mészárol le a legintelligensebbnek mondott csúcsragadozó? És ha nem elég, miről is szól tulajdonképpen a Seaspiracy?
Egy lelkes fiatal története, akit annyira kizsákmányoltak a munkahelyén, hogy kis híján belehalt.
Íme, a munkaerőpiac bosszúja. Évtizedekig sanyargatták, vagy hozták lehetetlen helyzetbe a munkavállalókat, most meg csodálkoznak, hogy lasszóval sem lehet embert találni sehová.
Kéretik áldozathibáztató megjegyzések nélkül kommentelni, „Hátha valaki ráismer” jeligére.