Szentesi Éva: Kimegyünk a temetőbe, hogy láthassuk a csodát
„Csak az nem fél, kit a remény végleg magára hagyott.”
„Csak az nem fél, kit a remény végleg magára hagyott.”
Gyászról, veszteségről, gyertyalángokról, csillagokról, Kazimir Ágnes pszichológus szemén keresztül. Melegedjetek fel ti is.
Fájdalmas, egyedi, sokszínű, elhallgatott, kikerült, elzárt. Ez a gyász. Ez és még sok más. Egy ennyire természetes folyamatot miért burkolunk homályba? A tabusítás csak béklyókat eredményez, megoldást nem kínál.
Sokak szerint a közösségi oldalak csak a tökéletes életekről szólnak.
De mi van akkor, ha valaki az életének pont a legsötétebb pontjait teszi a kirakatba?
„Borzalmasan szenvedek attól, hogy nem tudom, mit érezhetett, mire gondolhatott a kis ötéves, bölcs fejével. Tudta- e, hogy mi vár rá? Vajon milyen embertelen fájdalmai lehettek? Gondolt-e arra, hogy rossz szülei vagyunk, mert hagyjuk, hogy ez megtörténhessen vele. Vele, aki csak ránk számíthatott. És mi cserben hagytuk, mert nem tudtuk őt megmenteni.” A Svájcban élő anyuka, aki nemrégiben hosszas küzdelem után végül elveszítette a kislányát, ismét írt nekünk.
Születésnapi köszöntő anyának
Nem tud fájni, ha kitépni sincs mit a mellkasodból.
Szívszorító olvasni, hány, de hány alkalommal képes felállni valaki a betegségből, kezd neki újra és újra az életnek, a reménynek, hogy aztán kiderüljön, a kór még mindig ott pusztít a szervezetében.
Ribizliszezon, nyár, összeérő vagy majdnem összeérő női kör. Halál, és a fontos kérdések, amik maradnak utána. Nyolc évvel utána is.
„Milyen harmincasként megözvegyülni? Szürreális. Mások ilyenkor mennek férjhez vagy tervezgetik a gyerekvállalást. A barátnőim izgatottan jártak babamozira, meg menyasszonyi ruhát próbálni, én a hagyatéki eljárást intéztem, meg az özvegyi nyugdíjat és az árvaellátást.”