„A tárgyak csak úgy elkopnak a kezében, bármi legyen az. Könyv, kisautó, ceruzák, tolltartó, buborékfújó, szélforgó, mindegy, addig piszkálgatja, tépegeti, csavargatja, amíg minden széthull darabjaira, aztán részenként elszotyogtat belőle itt-ott. Mintha pont őbelőle is így hullanának ki darabkák, napra nap.”
Az ír csecsemőotthonok gyomorforgató képe számokban: 5 évnyi vizsgálat. 76 évnyi szenvedés. 3000 oldalnyi vád. 798 halálozást bizonyító irat. 0 temetési bizonyítvány.
Közös élményekkel azért, hogy a gyermekotthonban élők egy kicsit elszökhessenek a traumák, a bezártság és a bizonytalanság világából, és amelyek a későbbi kihívásokkal szemben is ellenállóbbakká tehetik őket.
Testmozgásnak álcázott emberfigyelés
Éjszaka a földön, méghozzá egy nagyon vidéki kisváros átmeneti gyermekotthonában.
Mit tehet az a gyerek, akinek minden vágya, hogy egy kis időre kiszabaduljon az otthonból, és olyan lehessen, mint bármely másik osztálytársa, ennek azonban van egy hatalmas akadálya?
Miről beszél a gyerekotthon főnöke a karácsonyi ünnepségen, azaz a szeretet ünnepén azoknak a gyerekeknek, akik még az anyai szeretetet sem ismerik?
Sok mindenkinek van szüksége segítségre, de karácsony környékén talán még fájóbbak a hiányok a gyerekotthonok lakóinak. Zebegényi Péter elmondja, milyen adománnyal tudsz nekik leginkább örömet szerezni, és mi az, ami a jó szándék ellenére is inkább számít szívfájdítónak vagy felesleges kacatnak.
Ami jár, az jár… Csakhogy nyakló nélkül, pedagógiai célok nélkül, rosszul értelmezett sajnálatból adni, mint az alamizsnát, nem túl bölcs megoldás. Ti mit gondoltok? Hogy csinálnátok?
Amit te látsz, az ápolatlan embert a villamoson vagy a parkolóban kéregetőt, az csak az út vége. Az elején pedig ott van egy csomó nehéz sorsú kisgyerek. A hajléktalanok világnapjának apropóján olvassátok el Zebegényi Péter jegyzetét: