„Eljött a nagy nap: ki kellett költöznie az otthonból. Zsákokba pakolta a ruháit, nagy fekete szemeteszsákokba, és a szoba sarkába állította őket. Kérte, hogy a cuccai hadd maradhassanak még egy napot, kocsival érte fognak jönni. Aztán nem jöttek. Hírünk sem volt Ádámról. Eltelt két hét, és az otthonban az a hír járta, hogy a közelben lévő parkban alszik egy padon.”
„Amikor egy szülő vagy gondozó együttérzést mutat vagy segítséget nyújt egy gyereknek, hogy az megbirkózzon a dühével, szomorúságával és félelmével, a hűség és a szeretet hídját építi ki kettőjük között.” Így lett Ági néniből, a nevelőből mindenki szeretett Ági mamája a gyermekotthonban:
A cél tiszta, ám az odáig vezető út sokkal göröngyösebb.
A gyermekotthonba való második bekerülés talán még fájdalmasabb és keserűbb, mint az első, hiába ismeri már a gyerek a környezetet és a nevelőket, állítja olvasónk, aki szakmabeli.
Bár azt mondhatnánk, hogy a traumák nem öröklődnek. Bárcsak ez lenne az igazság.
„Az én anyám meghalt tüdőrákban” – mondogatta a kisfiú időnként, majd mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a mesélést a délutánjáról, a játékairól, az álmairól. De vajon mit akart ezzel üzenni?
Egy fiú, akinek a saját apja tette tönkre örökre az életét.
Az állami gondozásban élő gyerekek gyakorta válnak szexuális ragadozók prédájává. A nevelők pedig sokszor szinte tehetetlenek. Erről írt a rendszert belülről jól ismerő vendégszerzőnk:
Igaz történet egy kislányról, aki azt érzi, ő senkinek nem kell.
„A tárgyak csak úgy elkopnak a kezében, bármi legyen az. Könyv, kisautó, ceruzák, tolltartó, buborékfújó, szélforgó, mindegy, addig piszkálgatja, tépegeti, csavargatja, amíg minden széthull darabjaira, aztán részenként elszotyogtat belőle itt-ott. Mintha pont őbelőle is így hullanának ki darabkák, napra nap.”