„Sokat éltem már, sok vacak kapcsolatban tört a szívem apró darabokra, sok ócska megcsalást láttam, de most valamit megértettem” – írta Both Gabi a könyv elolvasása után.
Ez egy novella. Az élet írta. Meg persze Szabó Borbála, aki Enyedi Ildikónak ajánlotta a novelláját.
Lili csak még egyszer, utoljára szerette volna azt a torokszorító, bizsergető, forró érzést átélni, amiről azt hitte, már soha többé nem lehet az övé.
Az elakadt villamos az utasait szabadon engedi, vannak azonban, akiket csapdába ejt.
Néha az ágyra a legjobb szándékok ellenére is visszakerül ráncmentesen a dísztakaró.
Anyaként a legfájdalmasabb azzal szembesülni, ha a gyerekünk nem úgy fejlődik, ahogy kellene…
Még ha úgy érzed is, hogy ezzel a legjobbat teszed a családodnak, a gyerekeidnek, mert belefáradtál már az itteni negatív hangulatba, a mutyiba, és a lehetőségek fájó hiányába, az emigrálás akkor is rettentően nehéz. Különösen elindulni.
A másik egy-egy szava, mondata, gesztusa a sok korábbi tapasztalat hatására olyan lesz, mint amikor fájós fogat hideg víz ér: belédnyilall mélyen a kellemetlen érzés, felszakítva az emlékek egész sorát.
Hát ki segít most már Ilonkának?
„Másoknak belül ketyeg a biológiai órájuk, nekem a testemen kívül. Anyámban.”