A magyar állammal nagyon nehéz biztonságos kötődést kialakítani. Mert vagy elhanyagol, cserben hagy minket, vagy – ha vannak is jó pillanatai –, minimum zavaros, átláthatatlan, kiszámíthatatlan a működése.
„Aki a hazáját nagyon szerette, de kit a hazája nem szeretett” – énekeli Bródy János, és szerzőnk, akinek öt gyerekéből három elhagyta az országot, hasonlóképpen érez:
Meddig érdemes a hazádban maradnod, ha a szeretteid, barátaid, rokonaid java része már messzire költözött? – Nyáry Luca nehéz dilemmái
„Mindenhol otthon érzem magam a világban, de sehol nincs igazán maradásom.”
Y generáció, tanácstalanság, elkeseredettség, szeretet, kritika. Vélemény. És a tiéd mi?
És neked? Neked mit jelent? Neked mi hiányzik?
Ha egy órád lenne arra, hogy kínai iskolásoknak bemutasd Magyarországot, te miket emelnél ki?
„A magyar anyának végül akkor lesz a legnehezebb dolga, amikor gyermeke megkérdezi tőle, mi is az a hazaszeretet. Akkor a magyar anya szemében könny csillan, hiszen hogyan magyarázhatná el, hogy valami sokkal szebb és nemesebb dolog annál, mint amit manapság oly sokan hirdetnek az országunkban. És főleg nincsen átitatva ilyen fokú gyűlölettel. Csak szeretettel. Hazaszeretettel.”
„Talpra, magyar!” – ebben a két szóban Petőfi nem csupán egy buzdítást fogalmazott meg, de azt is összefoglalta, miért fontos számomra, hogy ehhez a nemzethez tartozom.
„Az útlevelem bordó, a nevemben ékezetes betűk vannak, az állampolgárságom, az anyanyelvem és egyelőre az álmaim is magyarok.”