Ennyire nyílt, sallangmentes, őszinte beszámolót talán nem is olvastunk még arról, hogy milyen az, amikor valakinek koraszülött babája van. Lívia, köszönjük!
Tedd a szívedre a kezed, és mondd meg őszintén: te hányszor mondod egy nap, hogy „jó-jó, mindjárt”?
Gondolkoztál már azon, mit adsz át a lányodnak?
Elég egy aprócska probléma, hogy az anyákból mindentudó (és mindenen aggódó) csodadoktor váljék, aki egy pillanat alatt képes az egész jövőjét átírni. Ismerős...?
Egy rákot gyanító kamaszfiú, egy aggódó anya, aki nem tudja, hogyan is beszélhetné meg vele ezt a kényes kérdést, és egy urológus, aki meg aztán pláne nem tudja.
„Segíteni akartam, de nem tudtam, hogy nem ismertelek, nem figyeltem rád eléggé... nem tudom, de emlékszem a tehetetlenségre, hogy milyen rémes volt.”
Ez történik, ha harminckét évesen újra hazamész a szülői házba:
„Tűrhetetlennek éreztem, hogy nem ölelsz át többé, hogy nem kéred, csavarjam be a hajad vasárnaponként. Hogy nem hallom többet a nevetésedet, hogy nem látom a csalfa szemed csillanni, amikor arra készültél, hogy valami vicceset mondj.”
„Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az orvos azt mondja: öljük meg anyámat. Pontosabban azt kéri, hogy adjak hozzájárulást ahhoz, hogy eutanáziát végezzenek. Végezzünk.”
Csak úgy halkan súgd meg nekünk: te is szoktál „szaranya” lenni...?