„Nem tudom, mi lehetne jobb a színész munkájánál – megismertetni az emberi szívet önmagával” – Sir Laurence Olivier emlékezete
A színészlegenda, aki nem is színpadra született
A színészlegenda, aki nem is színpadra született
„Meghallja valaki a segélykiáltásokat? Félek, már csak egymásnak mondjuk, szavaljuk, írjuk »a Színmű« nekrológjait.”
A karantén alatt – sok minden más mellett – a színházat is újra kellett gondolni. És volt, akinek, elég hamar leesett, milyen új formát találhat neki.
„Többféle kérdést is fel lehet tenni, rajtad áll, hogy közülük melyiket választod. Például az is egy kérdés, hogy miért történt ez velem. Meg az is, hogy miért történt ez nekem.”
Derű, hit és végtelen emberség. Ez mind ő volt.
Azokban az időkben, amikor minden csoportos eseményt el kell kerülnünk és fel kell függesztenünk, különösen jól látszik, hogy az életünk egyik legnagyobb értéke épp a közösség teremtő ereje.
Volt már minden, ami a színházhoz kapcsolódik: táncos, színész, rendező, koreográfus, társulatvezető. Negyvenkilenc évesen döntött úgy, hogy mindent maga mögött hagy és a nulláról kezdi Angliában, és végül sokkal többre jutott, mint itthon, vagy mint akár bármelyik fiatal kollégája Magyarországról. A következő beszélgetésből ki is derül, miért… Van mit tanulnunk tőle.
Ma van a színházi világnap – ennél bizarrabb talán sosem volt. Színészek mesélnek arról, nekik mi jár a fejükben ma, amikor nem léphetnek színpadra.
Szentesi megnézte Bástit és Borbélyt a Centrál Színház darabjában, és ilyennek találta az előadást:
Ha csak asszisztálsz egy bántalmazáshoz, akkor is felelős vagy.