Címke: áldozathibáztatás

Hétfő este van, művészetterápiás ülést tartok, a csoport tagjai ma találkoznak először. Ahogy haladunk előre, a résztvevők egyre jobban belelendülnek a beszélgetésbe, egyre többet osztanak meg magukról. Váltják egymást a különböző élettörténetek, családok históriái, önismereti utazások, de – ahogy az lenni szokott a csoportterápiás helyzetekben – bizony a krízisek is felszínre jönnek. Bár minden nehéz helyzetre empátiával reagál a társaság, mégis, egyes történetek mintha hosszabban benn maradnának a közös térben, mint a többi. Ezt hívják úgy, hogy a traumák hierarchiája.

Vasárnap megtámadták Jeszenszky Gézát és feleségét, mire kedd reggel a fiuk, Jeszenszky Zsolt publicisztikájában megmagyarázta, szerinte miért történt ez. A cikk politikai haszonszerzésre használja fel a családi tragédiát, és nem az vele az egyetlen baj, hogy milyen felkavaró példa az áldozathibáztatásra. Sándor Anna véleménycikke.

„Addig nem nyugszanak, amíg tönkre nem tesznek valakit, hogy a hátukon felkapaszkodva hírnevet, pénzt szerezzenek maguknak.” Ismerős hozzáállás, ugye? Pedig lehetne másképp is:

Egy lány belép az iskolája kapuján, kigördít és felfüggeszt egy hatalmas molinót, rajta a felirattal: „Vigyázzatok! Egy erőszaktevő jár közöttünk.” A tanulók, a tanárok feldúltan figyelik, és egymás között pusmogva azonnal kommentálják az eseményeket. A reflexből érkező első reakció mindenkitől, hogy a lány már megint bajt kever. Szabó Anna Eszter megnézte a Raising Voices című spanyol sorozatot.

Tényleg annyira ki vagyunk éhezve a kedvességre, a figyelemre, a kapcsolódásra, hogy kitartó jelenléttel szinte bármelyikünket be lehetne csapni? A Nők a hálóban című könyv szerzőjével, Janecskó Kata újságíróval beszélgetett Milanovich Domi.

Az a dolgunk, hogy a lehető legkomolyabban vegyük azt az alapelvet, hogy a gyereket érintő szexuálisvisszaélés-ügyeknek egyetlen biztosan ártatlan szereplője lehet, és ez maga a gyerek.

Olvasónk, Kriszta, évekkel ezelőtt szexuális erőszak áldozata lett. Arról ír, milyen érzések, gondolatok születtek meg benne a bűncselekmény óta, és milyen felismerésekre jutott.

Minek ment oda, minek sminkelte magát, miért öltözött ki – úgy néz ki, mint egy felnőtt, ne csodálkozzon, ha megerőszakolják. A kamasz áldozatokkal kevésbé együttérző a magyar társadalom, mint a kisgyerekekkel.

Az iskolai dresszkódokkal az (is) a baj, hogy világszerte nagyobb arányban érintik hátrányosan a lányokat, illetve a kisebbségi csoportok tagjait, míg a fiúk öltözködéséről általában kevesebb szó esik.

„Azoknak, akik egy bántalmazónak csak a pozitív oldalával találkoztak, piszok nehéz elhinniük, hogy az áldozatok igazat mondanak” – Gyurkó Szilvi írása a bántalmazásos ügyek látszólagos ellentmondásairól.