Helló, szigetlakók, azt hiszitek, ti vagytok a legnagyobb fesztiválarcok? Akkor kérdezzétek meg a szüleiteket! Az alábbi cikk szerzője tinédzserként vonatot stoppolt, hogy eljusson egy rockkoncertre, máskor meg, mint a „szocialista nevelés szégyenét”, falhoz állították gumibotozó rendőrök. Nosztalgia és meglepetések – kinek mit jelent majd Miklya Luzsányi Mónika írása (hát még a fotók).
Azért felmerül a kérdés e sok emlék hatására: mégis, hogy maradtunk életben?!
A hetvenes-nyolcvanas években hódított Magyarországon is az olasz diszkózene (avagy italo disco), nagyon menő volt szert tenni egy-egy másolt kazettára. Marossy Kriszta is boldogan halandzsázott akkoriban a slágerdallamokra, úgyhogy megnézte a dokumentumfilmet, ami a könnyűzene történetének e kevéssé dicső korszakáról szól, pontosabban egy egészen képtelen párosról, akik titokban szövetkeztek egy popikon létrehozására. Csak aztán csúnyán összevesztek, és itt kezdődött a bonyodalom.
Ó, azok a nyolcvanas évek! Amikor a postaláda jelentette a világgal való kapcsolatot... Nektek is vannak ezekhez hasonló emlékeitek?
„Kenyérre kenem, és nagyot harapok. Füstös és savanykás íz. Lehunyom a szemem, és odaképzelem magam a teraszra.”
„Sandokan, Sandokan, tenger tigrise, támad a banda. Sandokan, Sandokan, újra tűzbe megyünk, vagy a vízbe esünk veled." Ha annak idején te is úton-útfélen ezt daloltad, akkor ez a cikk KIFEJEZETTEN neked szól.De (Ha pedig azt sem tudod, miről beszélek, akkor valószínűleg nem voltál a tévéhez szegezve a vad nyolcvanas években. Pedig...)