Tényleg egyszemélyes közösségekké váltunk? Miben más barátságokat kötni napjainkban, mint pár évtizeddel ezelőtt? És min múlik, hogy fennmaradnak-e a régi vagy az újabb kapcsolataink? Dr. Forgács Attila szociálpszichológust és Csányi Vilmos etológust kérdezte Takács Dalma.
Miben lenne más az életük, ha sosem kellett volna szembenézniük pszichés zavarokkal? Segített vagy rontott a helyzeten, amikor diagnózist kaptak? Köszönhetnek-e bármit a nehézségeiknek? Bepillantás egy borderline személyiségzavarral élő és egy pánikbeteg beszélgetésébe.
„Ezek a mai fiatalok!” „Régen még lehetett bízni az emberekben” – Gyakran halljuk ezeket a mondatokat, de tényleg sokkal jobb emberek voltak szépanyáink-apáink?
A „rossz emberek”, rossz cselekedetek a távolból is erősen, bénítón hatnak ránk. De a jó emberekre miért nem figyelünk oda jobban? Itt vannak köztünk, és olykor nemcsak egy-egy napunkat teszik szebbé, hanem tartós változást is hoznak. Kazimir Ágnes pszichológus elmélkedett erről:
Irvin D. Yalom, az egzisztenciális pszichoterápia legfontosabb képviselője ma ünnepli 92. születésnapját. Íme, néhány elgondolkodtató meglátása:
„Folyamatosan a gombjaimat nyomkodja” – mondjuk arra az emberre, akivel lépten-nyomon konfliktusba kerülünk, és aki – akár a jó szándék ellenére – a legmélyebb sebeinket tépi fel. De valójában mik azok a gombok, és miért van az, hogy az egyik ember eltalálja őket, a másik meg nem? Ezekre a kérdésekre ad választ a sémakémia elmélete.
Nem, nem csak az Anonim Alkoholisták csoportja létezik. Nem, nem kell mindent elmondanod magadról. Nem, nem gáz, ha sírsz a többiek előtt. Meg az sem, ha nem sírsz. A csoportterápia valójában sokkal többről szól, mint amit a filmek alapján gondolnánk róla.
Szorongásoldók és antidepresszánsok – gyógyszerek, amelyekért naponta több ezer ember áll sorba a patikában, mégis súlyosan stigmatizálja őket a társadalom. Persze ennek is megvan a maga oka.
Ki számít „teljes értékű” felnőttnek? Aki betöltötte a tizennyolcat? Aki elköltözött otthonról, aki dolgozik, akinek gyereke van? Vendégszerzőnk, Simon Eszter izgalmas nyomozásba kezdett pszichológusok, családtagok segítségével.
„Papa mindig azt mondogatta, ha egyszer meghal, majd felvisz a zsebében pár szem kavicsot, és ledobja nekem, hogy tudjam, van-e mennyország. Úgyhogy jobbnak látom takaros rendben tartani a szerszámaimat, nehogy Papa egy kaviccsal adja tudtomra: trehány vagyok.”