Ijesztő, hogy olyan gondolatok formálják a valóságunkat, amelyeket talán nem is tudatosítunk magunkban. Hogy szélsőséges példákat hozzunk: simán be tudjuk beszélni magunknak, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, meg azt is, hogy (már) nem. Meg mindent, amit e két pont közt érzünk…
Mindannyian láttunk már olyat, aki egy hatalmas szerelem végeztével bosszút esküdött az exe ellen, és jogos – vagy csak annak vélt sérelmein elégtételt akart venni akár éveken át. De vajon ilyenkor ki veszít a legtöbbet? És kinek árt a bosszú igazán?
Karóval jöttem, nem virággal.
Történt veled valamelyik történethez hasonló?
Van, akit egyszerűen nem lehet elfelejteni? Vagy inkább arról van szó: nem hagyja, hogy elfelejtsék? Mitől válik ragaccsá valaki az életünkön?
„Olyan volt, mintha nem én döntenék. Mintha egy felsőbb én vezetne, mert meg akar óvni.” Ti is éreztetek már ehhez hasonlót?
„A konyha felé mutatva annyit mondott, hogy »menjek a helyemre«”…
Tudunk valaha békével a másik szemébe – vagy tükörbe – nézni, ha fúriaként esünk annak, akit egykor szerettünk?
„Fura, amnéziás állapotba kerül, akit megcsaltak, elveszti a múltja egy darabját, hisz az emlékeinek egy része hamisnak bizonyul, nem az történt, amire emlékszik. Máshol volt, mással volt, mást mondott, mást csinált… Boldog pillanatok emléke sározódik be esetleg, és fontos mondatok vesztik el örökre a jelentőségüket. ” Mi mindentől függ, hogy túl lehet-e lépni a hűtlenségen?
Senki nem érdemli meg, hogy sokáig kelljen a szíve darabkáit összeszedegetnie a gödör alján.