Nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót, olvassuk a lapokat. Nem hiszünk a szemünknek. Hogy lehet? Miért? Miért most? Miért így? Teóriákat gyártunk, ujjal mutogatunk, felelőst kiáltunk. Szörnyű, borzasztó, felfoghatatlan, fájdalmas, rettenetes – posztoljuk a Facebookra. De vajon milyen volt ott lenni Párizsban november 13-án este? Milyen a másnap? És hogyan tovább? Olvasónk megírja. Olvassátok el.
Végre egy pasi, aki be meri vallani (legalábbis nekünk), hogy olvassa a WMN magazint! A barátai előtt ugyan még titkolja, de miután most beírta magát a hónap levele szerzőinek sorába, lehet, hogy mégsem ússza meg a lebukást. De nem is kell azt megúszni. Mert még az is lehet, hogy a barátok közt is van egy-két titkolt WMN-rajongó...
Renáta elmesélte, mi mindenen ment keresztül azért, hogy gyereke szülessen, és miként békél meg lassan azzal, hogy ez talán sohasem fog vele megtörténni. Az írását a múlt héten közöltük. Ami ezután történt, arra nem számítottunk. Sem ő, sem mi.
Meddig lehet küzdeni egy gyerekért? Egy gyerekért, aki nem akar megfoganni? Hogyan fogadja el egy nő, hogy nem lehet anya? Egy olvasónk megrázó küzdelme a gyerekért különösen érdekes nagy port felvert korábbi cikkünk fényében, melyben egy másik olvasónk épp arról írt, mennyire nem tudott mit kezdeni a gyerekeivel, az anyasággal...
Adott egy harmincas évei végén járó nő. Két gyerek, friss válás, friss sebek, friss magány, friss kiábrándulás. És friss szkepticizmus: vajon lehet-e, tud-e valaki így, ennyi mindennel a háta mögött még szeretni? Képes-e még úgy istenigazából bolondulni valakiért? A választ elhozta a nyár. Egy idegen. Egy szerelem. Egy friss, bolond szerelem...
Lehetséges boldognak és boldogtalannak lenni egyszerre? Hát persze. Olvasónk története egy házasságon kívüli váratlanul érkező, halva született szerelemről szól, amely maradandó sebet ütött az életén. Veled is megtörténhet.