Címke: bullying

Ha terrorizál valakit a főnöke, nem az a megoldás, hogy ő menekül el, mondja vendégszerzőnk, dr. Michelberger Beáta ügyvéd.

A Darázs nem egy nyugis, hátradőlős darab, a színpadról áradó feszültség a nézőt szinte odaszegezi a székéhez, miközben megérti: a nők milyen rettentő kegyetlenek tudnak lenni egymással.

Mi kellene ahhoz, hogy ne bántsák egymást ennyit a gyerekeink? Először is: figyelem. A gyermekjogok világnapján egy magyar kutatás hívja föl a figyelmet az iskolákban elharapódzott és sokszor következmények nélkül maradt agresszióra.

Egy magyar felmérés szerint az LMBTQ-gyerekek több mint 80 százalékát éri verbális zaklatás az iskolákban, de a szekálás és akár erőszakba torkolló bántalmazás más csoportokat sem kerül el az oktatási intézményekben. De kinek a védelmére számíthatnak a gyerekek: a túlterhelt tanárokéra vagy a szellemként felbukkanó, szintén túlterhelt iskolapszichológusokéra, akiknek sokszor csak az önszorgalmukon múlik a szakmai tudásuk tágítása?

Hogy mi a hasonlóság a Clinton-Lewinsky és a Depp-Heard-ügy között? Mivel ártasz te is az abúzus túlélőinek azzal, ha az érintett feleken élcelődsz? Mitől lesz kártékonnyá mindaz, amit ezzel az egész botrányos, nagy nyilvánosság előtt folyó perrel a gyerekeinknek üzenünk? – jogász szerzőnk, dr. Gyurkó Szilvi írása.

Nem olyan biztos, hogy élből el kell utasítani minden egyes „árulkodást”. Sőt: ez a kifejezés nem is áll minden olyan közlésre, amelyben valaki a felnőttek felé jelezni szeretne valamit. Ha pedig azt várjuk, hogy a gyerekek „oldják meg egymás közt”, akkor talán nem árt, ha előbb mintát adunk nekik ehhez.

Az iskolakezdés sok gyerek számára egyáltalán nem örömteli, várt esemény, hanem rengeteg szorongás, frusztráció – akár félelem – táptalaja. De mi ennek az oka, és hogyan segíthetünk?

A sok jó emlék mellett mindenkinek vannak rossz emlékei is az iskoláról. Összeszedtük a leggyakoribb félelmeinket, mindazt, amitől diákként a leginkább rettegtünk, ha van kedvetek, folytassátok a sort. Le a lidércekkel!

„Valaki a fülembe súgja, ahogy közelít felénk: ő Linda, beteg, be szokott kakilni. A kislány köszön nekünk, megkérdi, mit játszunk, és megpróbál közelebb jönni. Erre a játszótársam indulatosan ráförmed, mire a kislány keservesen sírni kezd, a kézfejébe harap, és könnyezve eloldalog. A kézfején már állandósultak a fogsora nyomai.”

„Egy tag kizárása a csoportból, vagy az, ha a tagságért ácsingózónak nemcsak esélyt nem adunk, de őt megalázzuk és éreztetjük vele, hogy a csapatunknak nem lehet tagja, minden esetben traumatizálja a kizárt személyt. Vagyis nincs olyan, hogy jogos kizárás.”