Kurucz Adrienn kollégánk az 50. születésnapja felé közeledve idézi fel élete meghatározó nyarait. Az évtizedfordulók az évszakos ciklikusságot tükrözve villantják fel érzékeny szépséggel, hogyan változunk, és maradunk mégis – lényegünkben – önmagunk.
Megbántott, de bocsánatkérés helyett lepattint: főj csak a saját levedben. Tudja, hogy megbántottak, de nem áll melléd, nem áll ki érted – hallgat. Olyan sokszor szívódik fel, hogy már annak is örülsz, ha felbukkan, bármit vétett is ellened. Bántalmazás sunnyogással. És társai. Újraolvasó.
Elszakadtunk a természettől. Nem kell kutatásokat olvasni (bár nem árt), hogy ezzel tisztában legyünk. Nem ismerjük a minket körülvevő világot. Még azokat a növényeket sem biztos, hogy azonosítani tudnánk a földeken, amelyeket egyébként meg szoktunk enni.
Pedro Pascal őszintén mesélt a gyerekkorában őt ért iskolai zaklatásról, anyja tragikus elvesztéséről, arról a kutyáról, aki megmentette, és az öregedésről, ami most különösen megviseli. Egy ikon, aki inkább sír, mint pózol – és akitől egy egész világ reméli, hogy tényleg olyan kedves, mint amilyennek látszik.
Sok felnőtt óvakodik attól, hogy nyilvánosan rendre utasítson idegen gyereket. És lássuk be, mi sem örülünk feltétlenül, ha valaki rászól a miénkre. Lehet, hogy másként kellene szemlélni ezt a kérdést?