Oh, dear, where is this lovely accent coming from?

A nénike már a sokadik, aki ezt kérdezi, és az én szám megint csak fanyar mosolyra húzódik. Arra gondolok, feladom, soha nem leszek brit, a beszédemben biztosan nem.

Talán erre nem is volt esélyem soha, csak én gondoltam úgy, hogy lehetséges. Az ember a saját akcentusát sajnos nem vagy csak kevéssé hallja, így nem tudja korrigálni sem, és egy kor felett már nem képes úgy elsajátítani nyelveket, hogy a kiejtése ne árulkodna, legyen bármilyen jó is a hallása. Ahhoz, hogy anyanyelvi szinten beszéljen az ember, valamikor gyerekkorban vagy legkésőbb a húszas évei közepéig kellene megérkeznie egy országba, azt hiszem. 

Legyintek magamban, a néninek pedig csendesen magyarázom, hol is van Budapest. Láthatóan nem tudja. Kelet-Európa az érdeklődési körén túl esett ez idáig, a földrajzi látóhatár számára Spanyolországnál és Máltánál véget ér, a húga és az unokanővére ott élnek, így ezeket az országokat ismeri.

– Semmi baj – mondja mosolyogva –, a maga karaktere illik mihozzánk, egészen hasonló, és tudja, én nem is azért szavaztam a brexitre, mintha a magafajta emberekkel bármi baj lenne…

Na, tessék, helyben vagyunk, ez jut eszembe, és a mondatok íze már nem is fanyar, inkább keserű – attól a kifejezéstől, hogy „magafajta”.

„Apa, kezdődik” – beugrik a régi reklám szövege és persze az is, hogy most végre első kézből megtudhatok valamit a brexitet szorgalmazó indulatokról. Rémlik, hogy ezeket az indulatokat már régről és máshonnan is ismerem. Nem kérdezek vissza, csak figyelek az asszonyra és hagyom őt beszélni. Miközben a gyógyszereket pakolom az ágya mellett, a nénike majdnem az egész életét elmeséli, különös tekintettel az anyagiakra, kiemelve a gazdasági válságot és benne azt a tényt, hogy az unokanővérének itt semmi esélye nem volt például saját ingatlant szerezni, most sem lenne, és ezért nem tud hazajönni Máltáról. „Míg a migránsok ingyen kapnak mindenféle támogatást, juttatást és szociális bérlakásokat.”

– Én egy fillér támogatást nem kaptam ettől az államtól soha – mondom szinte magam elé mormolva csendesen.

– Persze, maga lehet, hogy nem, de azok a sokgyerekes, más vallású családok igen. Nem is egyet ismerek, ott laknak a szomszédomban! Most mondja meg! Mégiscsak… Nem nevetséges, hogy a saját családomnak el kell hagynia ezt az országot ahhoz, hogy élni tudjon, mások meg idejönnek, és mindenféle kedvezményeket kapnak!? Egyszerűen nem akarjuk, hogy ez így menjen tovább! Ezért kell a brexit! Ne jöjjenek ide idegenek, elég volt belőlük!

A néni egyre jobban belelendül, egyre hangosabb is, az arca kipirul az indulatoktól. Nincs rá idő, hogy beszélgessünk, és most örülök ennek, messzire vezetne amúgy is, ha meg akarnám magyarázni neki, miért teljesen illogikus az érvelése – és hogy ezeket a problémákat a brexit nem fogja megoldani, ezzel a kérdéssel épp Európával együtt kellene Angliának is megküzdenie, de inkább arra gondolok, amire a beszélgetés legelején: feladom.

Valamit azért röviden elrebegek Európáról, meg arról, hogy együtt mégiscsak minden könnyebb, mint egyedül, elszigetelten és mielőtt odébb tolom a gyógyszeres kocsit, rámosolygok. Ő elhallgat, tűnődve néz rám, majd egyetlen szó nélkül visszatér az ölébe ejtett keresztrejtvényhez.

Jönnek fel a betegek sorban a sürgősségiről, ma Christos az ügyeletes, a nagydarab görög orvos, akit valamiért mindenki mosolyogva fogadott el és be, orvosok és betegek egyaránt, és akiről mindenkinek azonnal a Bazi nagy görög lagzi jut eszébe. Christos nem csinál nagy ügyet semmiből, de magabiztos, és nem hibázik, soha. Vicces doki, jókedvre derít mindenkit, és kedves szokásai vannak. Például minden műszak elején megméri magát a bejáratnál elhelyezett mérlegen, és vigyorogva-morgolódva állapítja meg, hogy nahát, most már igazán fogynia kellene. De szinte lehetetlen elképzelni őt soványan. Christos magas, legalább 190 centi, a jelenlegi súlya abszolút illik hozzá. Árad belőle az életöröm, és a rettenetesen erős akcentusával ráadásul ordítva beszél a betegekhez, azzal a hangerővel, ami még a vizsgálószoba bezárt ajtaján keresztül is kihallatszik nemcsak a váróterembe, de a folyosóra is. Gyors. Nem hezitál, ha valakit fel kell vennie vagy haza kell küldenie, gyorsan dönt.

Öt üres ággyal kezdtük a műszakot, éjfélre már egy sincs belőle. Felvettünk két belgyógyászati beteget is a bedmanager utasítására, az egyik asszonynak sima húgyúti fertőzése van, a másik napok óta szédül. Nincs ágyunk, de a váróteremben még négyen várnak vizsgálatra. Tájékoztatom Christost a helyzetről, aki ezt bólogatva veszi tudomásul, mondja, hogy akit lehet, persze, hazaküld majd. Hajnali egy óra van, mire mindenkit megvizsgál, vért veszünk és keneteket, előjegyzést írunk ultrahangra, és elbocsátjuk őket. Asszisztálni ma nekem kell, mert két férfi segédápoló van szolgálatban, Mark és Fabio, ők nem lehetnek „chaperon” a nőgyógyászati betegek mellett.

Elvileg nem is dolgozhatnának az osztályon, de a protokollt már  jó ideje felülírta a szükség – ápoló- és nővérhiány van az egész országban, a brexit terve óta még inkább, és egyre többen mennek haza az európai szakdolgozók közül is, ezt a hiányt pedig egyelőre sehonnan sem lehetett pótolni.

Az angol nővérkamara tárgyalásokat folytat Fülöp-szigeteki és karib-szigeteki nővérügynökségekkel, tervben van, hogy közel ötszáz új szakdolgozó érkezik még az idén, de ez hosszadalmas hivatali procedúra. Így szépen lassan megszoktuk a férfi ápolók jelenlétét is az osztályon. Nem volt nehéz. Aki férfiként már évek óta ebben a szakmában van, az elég jól dolgozik. Semmi panaszunk nem lehet sem Markra, sem Fabióra. Sőt. Szuperek.

Mark Kenyából, Fabio Portugáliából jött, mindketten családos emberek. A másik szakápoló mellettem Oluchi, nigériai. Míg Mark és Fabio takarítanak, Oluchival ellenőrizzük a gyógyszereket. A gyógyszerek kezelése itt szigorú szabályok szerint történik. Semmiből nem hiányozhat egy darab, egy csepp sem. A kábító hatású szereknek és erősebb fájdalomcsillapítóknak itt külön szekrényük van, és minden éjszakás műszakban darabra le kell számolni mindahányat. Külön könyv van ehhez, amiben vezetjük, melyik gyógyszerből mikor és kinek adtunk, ezt a tényt két aláírás hitelesíti.

Két aláírás kell az antibiotikum beadásához is, de azt legalább nem kell darabra elszámolni naponta. Hajnali két óra van, mire végzünk, és elkezdem kiosztani a szüneteket. Először Fabio megy, aki mindig a legfáradtabb. Fabio egyhuzamban két hetet dolgozik le a kórházban, 12 órás műszakokban, egyetlen pihenőnappal, hogy azután két hétre hazautazhasson a családjához. Ő választotta ezt a gyilkos beosztást, de így több időt tud tölteni a Portugáliában maradt feleségével, a hat- és másfél éves kislányával.

Míg ő és Oluchi is fél óra különbséggel szünetre mennek, mi Markkal folytatjuk a munkát, és közben csendben beszélgetünk. Beugrik Beatrice is egy teára a szomszédos osztályról, ő nem tud aludni abban az egy óra fizetetlen pihenőidőben, inkább nálunk lazít. Beatrice Ugandából jött réges-régen. Most csalódott, hogy csak Markot és engem talál műszakban, Tsitsivel lett volna valami megbeszélnivalója. Tsitsi zimbabwei.

Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ennyire sokat fogok itt megtanulni az afrikai országokról, meg egyáltalán, hogy ennyire sokféle kultúra fogad majd, ami mind megismerésre vár, hiszen olyan keveset tudok róluk! De a világ az elmúlt három év alatt mintha összezsugorodott volna, áttekinthetőbbé vált számomra, valahogyan úgy, mint amikor beköltözik egy utcába az ember, és egyesével szépen lassan megismeri a szomszédjait.

Uganda, Zimbabwe, Kenya, Nigéria, Ghána – országok, amelyeknek a nevét addig csak híradóban hallottam, térképen láttam, ma már ismerősek nekem, az onnan származó kollégáim a barátaim lettek. Ismerem ezeket az embereket, és jól ismerem az álmaikat is. Tudom, hogy Mark és Nadine is egy-egy alapítványt hoztak létre a falujuk számára, adományokat gyűjtenek, amihez elsősorban a saját pénzüket teszik félre. A szabadságuk alatt, amikor hazautaznak, építőanyagot vásárolnak, és vízvezetékhez csöveket, gépeket. Mezőgazdasági projekteket készítenek szakemberek segítségével. Tudom, hogy Tsitsi városában este nyolckor kikapcsolják az áramot, és reggel hatig sem meleg víz, sem világítás nincsen, az ő országa annyira szegény, hogy a vezetők ott az áramkorlátozással is spórolnak.

Tsitsi rendszeresen küldi haza az ennivalót nagy csomagokban az otthon maradt családjának. Ugandában pedig most ebolajárvány ütötte fel a fejét, Beatrice nem mer hazamenni, és nagyon aggódik az otthon maradt családja miatt. Nigériában még mindig harcok dúlnak. Oluchi, a kicsi, bátor fekete lány először Amerikába, most pedig Angliába menekítette Davidet, a kisfiát. Itt talán végre megnyugodhat.

Hajnali háromkor az egyesben az idős hölgy teát és pirítóst kér. Nem tud aludni, még mindig a keresztrejtvénye fölött gunnyaszt. Mark csendesen, alázattal szolgálja ki. Frissítem az adatokat a számítógépes rendszerben, mielőtt Oluchi visszajönne engem leváltani, hogy én is elmehessek a szünetemre végre. Vetek egy pillantást a sürgősségi elektronikus naplójába, és látom, hogy három nőgyógyászati betegem is lesz nemsokára, odalent hárman várnak vizsgálatra, akiket, ha nincsen ágyunk, akkor is fel fognak küldeni az osztályra. Ketten közülük kis terhesek, véreznek. Hát igyekeznem kell gyorsan pihenni. Oluchi álmos fejjel bújik elő a kisszobából, „sweet pea room”, így nevezik, ide hívják be a betegeinket az orvosok, ha rossz hírt kell közölniük velük, ha nincsen szívhang az ultrahangon, vagy ha  más okok miatt nincs esély a terhesség megtartására. A nővérszoba mellett ez a másik hely, ahol pihenni szoktunk, itt van egy kisebb kanapé is, ha nagyon fáradtak vagyunk. Hivatalosan aludni nem lenne szabad. De ezt nem merték még eddig írásban közölni. Az egyórás szünetet ugyanis nem fizetik, így elvileg semmi elvárása nem lehet a főnökségnek azzal kapcsolatban, hogy az alkalmazottai hogyan töltik azt az időt. Így aztán mi bizony megágyazunk magunknak. Két párnával, egy lepedővel és egy takaróval csodás kis kuckót lehet készíteni. Oluchi parfümjének az illata még ott van a párnahuzaton, amikor lehunyom a szemem. Hirtelen merülök egy felszínes, mégis a pihenéshez épp eléggé mély, zuhanásszerű álomba.

Egy óra. Elegendő idő, hogy megváltozzon minden. Elegendő arra is, hogy az ember felfrissüljön, és újra képesnek érezze magát segíteni másokon. Muszáj is lesz, mert mire kijövök az aprócska irodából, már két fiatal nő ül a váróban, a harmadikat pedig a férje kíséri támogatva a folyosón. Christos már az osztályon van, hívnom sem kell. Elrohanok pisilni, megmosom az arcom, megyek asszisztálni. A legfiatalabb beteg mellett az édesanyja ül, szorítja a kezét, az arcához hajol vizsgálat közben. Félig megszakadt terhesség, befejezetlen vetélés. A kislánynak reggel műtétre lesz szüksége. Ágyat rendelek a kettes vizsgálószobába, hogy berendezzük ideiglenes kórteremnek. A második hölgy hazamehet, de holnap délben vissza kell jönnie ultrahangra. A harmadik asszony viszont nagyon rosszul van, halálsápadtan támaszkodik a mosdónak, a lábszárán vékony ér, de nem sok kell hozzá, és máris patakban csordogál a sötétvörös vér.

Hogy küldhették fel gyalog, a saját lábán a sürgősségiről, ez felfoghatatlan!

Bevisszük a fiatal nőt az egyes vizsgálóba. Felfektetjük az ágyra. Nagyon görcsöl, a fájdalomcsillapítók semmit sem segítettek, a férje kétségbeesetten áll mellette, sután törölgeti a homlokát. Christos entonoxot rendel, gázalapú analgetikumot, amit mi nem szoktunk használni, átküldöm Fabiót a szülészeti osztályra, és ő pár perc múlva rohan a palackkal vissza. Az asszony nagyokat lélegzik a gázból, Christos csak ezután lát vizsgálathoz. Tizenkét hetes terhesség, a méhszájban egy megakadt szövetdarab. Feltárjuk, eltávolítjuk. Az asszony sír, nyöszörög a fájdalomtól. Christos minden mozdulat után megkérdezi, hogy folytassa-e. „Tegye, kérem, ami a dolga, csinálja, amit kell! Istenem, csak legyen már vége!”

A szövetdarab eltávolítása után a fájdalom jelentősen csökken, az asszony arca kipirul végre, a vonásai elsimulnak. Christos több lehetőséget vázol: eltávolítja most az összes visszamaradt szövetet, vagy sürgősséggel azonnal műtőbe küldi a beteget. Kéri, hogy ezen gondolkodjanak el, amíg ő áthozza a mobil ultrahangot a terhesosztályról. Az ultrahangon ábrázolódik a méh, benne háttal a képernyőnek a magzat, kis kövérbaba-alakú képlet. Jó, hogy az asszony nem néz oda, nem látja, a férfi sem. Christos kikapcsolja a képernyőt, elemeli a vizsgálófejet az asszony hasáról, gondosan megtörli a papírtörlővel, alaposan, hosszan törölgeti. Hosszúra nyúlik a csend, az orvos arcára nézek. Az asszony is magához tér, és a férje is, mindketten várakozva figyelnek az orvosra. Christos szemét nem látom, lehajtott fejjel áll a gép mellett, komótosan teszi a helyére a dolgokat. Azután megköszörüli a torkát, mintha nehezére esne a beszéd.

– Azt látom – mondja lassan, tagoltan és tőle szokatlanul halkan –, hogy ez egy… ez egy… egy megszakadt terhesség… bocsánat… – a doktor újra elhallgat, félrefordul.

Akkor döbbenek rá, hogy Christos sír. Nagyon ritkán láttam orvost beteg ágya mellett ennyire megindultnak, talán ezért nem is vettem észre azonnal, hogy mi történik. De igen, a nagy, életvidám, örökké mosolygós görög doktor most a könnyeivel küszködik. Az asszony halkan sírni kezd, a férje is elfordítja a fejét. Hárman sírnak mellettem, körülöttem, fogalmam sincs, mit kellene tennem, csendben betakarom az asszony hasát a lepedővel, és megsimogatom a kezét. – Elnézést kérek – mondja csendesen Christos, amikor újra meg tud szólalni –, a magzat mélyen bent van a méhben, azt hiszem, elkerülhetetlen a műtét. Az asszony bólint.

Hirtelen nagyon sok tennivaló lesz, papírokat töltünk ki, vért veszünk, hozom a kórházi hálóinget, a kompressziós zoknit, Christos a műtőbe telefonál. Elrendezem a szobát, ide is rendelek a portásoktól egy ágyat, már majdnem hét óra, mire mindennel készen leszünk. Hatalmas a kapkodás az átadási naplóval, hogy azon minden adat rendesen, pontosan szerepeljen, a többi beteg ápolási dokumentációját is be kell még fejeznem, éppen csak hogy elkészülök mindennel. Ráadásul ma a főnököm lesz a műszakvezető.

Idejében érkezik. A kurta köszönés mellett egyetlen mondatot vet oda nekem, az érdekli leginkább, hogy a már nem használt matracot miért nem vitettem le a raktárba éjszaka, már két napja kell néznie, hogy ott van az útban a folyosón, vajon miért nem volt időm erre. Mély levegő. Úgy döntök, hogy ezt a kérdést most válasz nélkül hagyom, mintha meg sem hallottam volna. Úgy teszek, mintha nagyon lefoglalna az átadási napló kinyomtatása.

Van, ami nem változik, országhatáron túl vagy innen, teljesen mindegy. – Bocs, betegeket ápoltunk, életeket mentettünk, eszembe sem jutott a matrac – morgok és zsörtölődöm magam elé bosszúsan, és azt hiszem, hogy ezt senki sem hallja, de Christos, aki éppen elhalad mögöttem, és valószínűleg az egész csonka párbeszédnek fültanúja volt, széles mosollyal megveregeti a vállamat. – Kalimera, nővér! Köszönöm ezt a műszakot veled, sokat segítettél. És tudod, mit? „Just take it easy!” Most már csak azt nézd, hogy odakint milyen szépen süt ma a nap! Mindig csak azt nézd, nővér! – mondja a jó doktor. És igaza van. Az ablakon túl hét ágra süt a nap. Nyár van, fényesség. Egy új reggel. Életünkben a legújabb.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció