Az ember, aki sokkal több, mint Mr. Bean – Boldog születésnapot, Rowan Atkinson!

–

Elsőéves volt Oxfordban a villamosmérnöki kar posztgraduális képzésén, amikor évfolyamtársai megkérték, hogy írjon egy kabaréjelenetet, amelyet az iskolai darabban előad majd az Oxford Playhouse színpadán. „Sosem írtam azelőtt semmit, nem vagyok egy író-típus…” – emlékezett vissza a helyzetre Rowan Atkinson az életéről készült dokumentumfilmben.

Negyvennyolc órája volt, hogy összerakjon a semmiből öt percnyi erős színpadi anyagot.

Öt perc a színpadon nagyon hosszú idő. Öt perc a színpadon úgy, hogy mindenki viccet, humort vár tőled, azért jön, mert felszabadultan nevetni akar, egyenesen egy örökkévalóság.

És Rowan azelőtt még soha életében nem írt saját anyagot. Rowan azelőtt elektromos orgonát és tranzisztoros rádiót szerelt a szobájában, és legföljebb az iskolai fiúöltözőben szórakoztatta gumiarcával az osztálytársait. Oxfordban azonban találkozott a nála néhány évvel fiatalabb, de már akkor is nagyszájú és okos Richard Curtisszel – akit azóta olyan sikerfilmek forgatókönyvíró-rendezőjeként ismert meg a világ, mint a Négy esküvő és egy temetés, vagy az Igazából szerelem –, aki meglátott valamit ebben a furcsa, hallgatag észak-angol fiatalemberben, amit addig senki sem, és „berángatta” a szakmába.

Életre szóló barátságot kötöttek az egyetemen ők ketten, és Curtis szövegíróként végigkísérte Atkinson útját, a korai önálló estektől a televíziós szkeccseken át a Fekete Viperáig és természetesen Mr. Beanig. Arról nem is beszélve, hogy felejthetetlen epizódszerepeket írt neki filmjeiben, elég csak a fönt említett két mozi mulatságos eskető tiszteletesére (Négy esküvő…) vagy az idegesítően lassan díszcsomagoló áruházi eladóra (Igazából szerelem) gondolni.

Szerintem egyáltalán nem túlzást azt mondani, hogy Richard Curtis nélkül Rowan Atkinson nem lenne ma az, aki. Igaz, Richard Curtis sem Rowan Atkinson nélkül…

Szóval a 21 éves Row (ahogy barátja hívja), miután megkapta a feladatot, beállt a tükör elé, és pofákat vágott, forgatta a fejét, kísérletezgetett magával. Az arcát vizsgálva aztán egyszer csak rátalált egy „fura, szótlan, szürreális” karakterre. Valakire, akinek egyelőre nevet még nem adott, de aki mindig-, és azóta is az eleven részét képzi a személyiségének, és akit úgy „hord magával”, mint egy szórakozott és rendkívül szórakoztató alteregót.

Két nappal később felment a színpadra, és óriási sikert aratott. „Óriási volt, soha sehol nem láttam még ilyesmit” – mondta az első fellépéséről John Lloyd televíziós producer, aki később elhívta a tévébe dolgozni Rowant.

„Nem olyan volt, mint egy átlagos diákkabaré, szürreális volt és páratlan, mint egy csehszlovák rajzfilm – élőben.”

Ekkor 1976-ot írtunk.

Három év múlva Rowan Atkinson nevét egy kirobbanóan sikeres színpadi est-turnénak, és egy azt követő tévés szerződésnek köszönhetően már az egész ország ismerte. Nemcsak a gesztusaival, az arcával és az időzítéssel bánt zseniálisan, hanem a zenével is. Már akkor léggitározott, sőt, légzongorázott és légdobolt, amikor mások még nem is hallottak ilyesmiről. A közönség imádta, esténként 4–5000 ember „evett a tenyeréből”, a fiatal előadót – és a vele dolgozó írókat – pedig felfedezte a BBC.

A Not the Nine O’Clock News című tévéshow-ban negyedmagával került képernyőre, de különleges karaktere, sokszínű hang- és arcjátéka miatt a nézők csak azt várták, hogy megszólaljon, mert szinte csak rá lehetett figyelni. Kollégái szerint egyszerűen nem csapatjátékos, ő egyedül érzi jól magát a színpadon. És – mint a zsenikkel általában, nem könnyű vele dolgozni; a végletekig képes kifacsarni a stábot, újabb és újabb felvételt követelve egészen addig, amíg a jelenet meg nem közelíti a tökéletest.

Mr. Bean tehát már bőven a sorozat előtt megszületett, Rowan tulajdonképpen egész életében az ő fejlesztésén dolgozott. De egyelőre továbbra is névtelen volt. A kúszó hüvelyes növényről elnevezett karakter végül hivatalosan csak 1989-ben öltött testet – és kapott saját nevet a képernyőn.

„Mr. Bean egy második bőr, amit Rowan fölvesz magára, és vicces lesz tőle”

– így fogalmazott egy barát a róla szóló dokumentumfilmben, ami nagyjából összecseng azzal, amit a színész-komikus maga is érez legismertebb karakterével kapcsolatban:

„Mr. Bean úgy borul rám, mint egy láthatatlan héj, aminek előhívásához nincs szükségem semmilyen eszközre, bármikor megtehetem, akár csak azzal, hogy elkezdem nézegetni a körmeimet” – mondta a Parkinson című angol talkshow-ban 2007-ben, miközben az utolsó Mr. Bean filmet promotálta. Mert, noha az 1990–1995-ig futó tévésorozat addigra már bőven véget ért, az ügyetlen, kissé gonosz, Buster Keaton-szerű burleszkfigurából két egész estés film is készült, mielőtt Atkinson végleg elköszönt volna tőle – már amennyire el lehetett tőle köszönni (nem lehetett). Nem csoda… a Mr. Bean a kilencvenes évek legjövedelmezőbb tévésorozata lett, több mint 245 országba és 50 légitársaságnak adta el a jogtulajdonos. A Bean-filmek pedig 152 millió angol fontot (mai áron számolva nagyjából 55 milliárd forintot) hoztak a gyártó stúdiónak.

A mai napig nincs az az interjú, amelyben ne kapna legalább egy kérdést csetlő-botló anarchista alteregójával kapcsolatban. Én legutóbb Graham Nortonnál láttam tavaly októberben, ahol persze megkapta az obligát kérdést a műsorvezetőtől: „Mi a helyzet Beannel? Mennyire szilárd elhatározás, hogy soha többé nem hozod vissza a karaktert?” Amire a színész a tőle megszokott csodálatosan kiművelt angolságával azt válaszolta: „Tudod, hogy van ez, soha sem szabad azt mondani, hogy soha… de eljön a pont, amikor azt érzed, mindent kihoztál már a karakterből, amit csak lehetett.”

Apropó, csodálatosan kiművelt angolság… az elmúlt néhány napot egyfajta Rowan Atkinson-maratonnal töltöttem; a YouTube-on fellelhető videós anyagok nagy részét megnéztem, sőt még a kommentekbe is bele-beleolvastam. És remekül mulattam azon, ahogy az interjúfelvételek alatt rendre megjelentek a „Nahát, Mr. Bean beszél! De még hogy!” jellegű hozzászólások.

Hát, bizony. Mr. Bean – azaz Rowan Atkinson beszél. De még hogy.

Az ember, akit a fél világ (de az is lehet, hogy a teljes, ki tudja) úgy ismert meg, mint egy szinte teljesen szótlan, ügyefogyott, felnőtt férfi bőrébe bújt kilencéves anarchista kisfiút (ezt nem én mondom, hanem a színész maga), valójában egy rendkívül intelligens, művelt, szavakész, kétdiplomás úriember, akinél szebben talán csak a királynő beszéli az angol nyelvet. De lehet, hogy ő sem. És noha Bean túlnyomórészt  gesztusokon és arcjátékon alapuló humora a műfaj sajátosságainak köszönhetően példátlan módon volt képes megszólítani a legszélesebb társadalmi rétegeket, mindenféle földrajzi és nyelvi akadály nélkül, művészeti szempontból Rowan Atkinsonnak mégsem ez legértékesebb produkciója. És nem is a legelső – bár tény, hogy a világ, így a magyar közönség nagy része is először Beanként találkozott vele. És csak utána ismerte meg a többi produkcióját (legalábbis remélem).

Ezen a ponton hadd meséljek el egy rövid, és meglehetősen hétköznapi jelenetet az életemből. Tegnapelőtt este ültem a gép előtt, és videókat néztem ehhez az anyaghoz. A Fekete Vipera (Blackadder) sorozat jeleneteibe feledkeztem bele, néztem egyiket a másik után, ahogy az a YouTube-on szokás. Egyszer csak hallom, hogy a kanapéról valaki mormolja a szöveget a színészekkel együtt. Befejezi a poénokat, és előre röhög rajtuk. Persze hogy a férjem volt az, aki rendes angolként irtózatosan nagy Blackadder rajongó; ült a kanapén, és a sorozatjeleneteket nyomatta könyvével az ölében. Mondanom sem kell, hogy aznap este már nem tudtam nekiállni a cikkemnek, mert az egész esténk egy éjfélig tartó „viperamaratonba” fulladt…

De ez a jelenet nagyjából jól leírja mindazt, amit Rowan Atkinson és alkotótársai mesterműve jelent a brit kultúrának. Mert EZ az igazi mestermű, nem Bab Úr.

Ezzel, és zseniális televíziós és színpadi szkeccseivel, kabaréjeleneteivel, önálló estjeivel már a nyolcvanas években kiérdemelte az egyik legfontosabb brit művészeti díjat, a BAFTA-t (kétszer is), és a helyet minden idők legjobb 50 brit komikusa között.

Atkinson valódi zsenialitásában semmi mesterkéltség nincs.

Nem kitalálta magát, hanem éli azt, aki ő valójában, saját személyiségének extremitásaiból dolgozik, minden feladatát belülről merítve oldja meg. Teszi mindezt úgy, hogy alapvetően zárkózott ember. Ez az ő fura introvertált extrovertáltsága.

A magánéletéről nem tudunk sokat, 1990-ben elvette sminkesét, két gyerekük született, majd 2015-ben elváltak. 2017-ben megszületett harmadik gyermeke, jelenlegi élettársától, Louise Ford színésznőtől. Imádja az autókat, főként a különleges és antik darabokat. És szereti hajtani is őket – rendszeresen megfordul például különböző oldies-bajnokságokon, és sokáig ő vezette a legendás autós tévéműsor, a Top Gear gyorsasági celebversenyének tabelláját is. És – azoknak, akik szeretik az apró betűs részekben elrejtett infócsemegéket – Rowan Atkinson nevéhez fűződik Nagy Britannia legnagyobb összegű autós biztosítási kártérítése is, amit egy balesete után kapott 2011-ben, 910 ezer angol font (326 millió forint) értékben. Az autó típusa: McLaren F1. Nincs több kérdésem.

Azaz, egy mégis maradt – ez pedig nemcsak nekem jutott eszembe, hanem például a New York Times újságírójának is, aki 2018. novemberében beszélt vele a nevéhez fűződő Johnny English kémkomédia sorozat legújabb részének premierje apropóján, és tette föl helyettem is. „Vajon nem hiányzik neki, hogy egyszer végre valaki egy mozifilmben igazán komoly színészi feladatot bízzon rá – olyat, amit a tehetsége alapján megérdemelne?”

Az lesz a legjobb, ha leírom nektek a válaszát egy az egyben:

„Ez egy érdekes kérdés, és fogalmam sincs. Úgy értem… évszázados dilemma ez, hogy mi van, ha a közönség egy bizonyos szerepkör egy bizonyos megformálásáról ismer valakit? Még akkor is, ha valakinek véletlenül eszébe jutna, hogy adnánk egy másfajta szerepet, a következő gondolata rögtön az volna: Mr. Bean nehéz kereszt, a nézők talán nem vennék komolyan...

Én el tudom képzelni magam néhány jó dickensi szerepben, jó karakterekben. De attól tartok, ezeket a hidakat már felégettem magam mögött a nyílt hülyeségre épülő korábbi munkáimmal.”

Amellett, hogy én abszolút vele vagyok; szívesen megnézném abban a bizonyos dickensi, sötétebb, komolyabb karakter bőrében, azért nagyon nem kell őt sajnálni. Autókra és elismerésekre szerencsére élete végéig futja majd Rowan Atkinsonnak. Hat éve megkapta a Brit Birodalom Rendjének harmadik legmagasabb – parancsnoki – fokozatát (CBE) a királynőtől, kollégája, Emma Thompson pedig nem kisebb bókkal illette, mint azzal, hogy „ő a mi Charlie Chaplinünk”.

Arról, hogy Row melyiknek örült jobban, nem érkezett hír. Csak annyit tudok, hogy a lovagrenden nagyon meglepődött…

D. Tóth Kriszta

Felhasznált háttéranyagok: The New York Times; Indtipusaian Express; ITV; The Guardian; IMDb; YouTube

Kiemelt kép: Getty Images/ Stefania D'Alessandro