Kedvenc sorozataink áthangszerelve – Kellenek így nekünk?

–

Realizálni a romantikát

Kislánykoromban az egyik kedvenc olvasnivalóm L. M. Montgomery Anne otthonra talál sorozata volt. Annamari barátnőmmel órákat tudtunk beszélgetni a cserfes, képzelőerőben nem szűkölködő Anne Shirley-ről, a tündérinek lefestett Avonlea-ról, ahol az öröm és boldogság olyan tökéletesen varázslatos volt, a bűn és bánat pedig olyan romantikusan egyértelmű. Tisztán emlékszem, hogy a könyvbe menekültem, amikor az élet túl zavaros volt körülöttem.

Láttam a regényből készült több filmfeldolgozást is, és kíváncsian vártam tavaly, hogy megjelenjen a legújabb adaptáció. A Netflixen induló sorozat, Anne with an E nagyon más, mint a korábbiak, igazi meglepetést hozott, realista, naturalista és feminista hangvételével. Eleve sokkal hosszabb a sorozat, mint a régebbiek, vagy akár maguk a könyvek, így sokkal több teret kapnak az apró hétköznapi történések, amik pont azt a realitást hozzák, ami a többiből hiányzott.

A sorozat alkotói belecsempésztek olyan emberi jeleneteket, mint Anne reakciója első menstruációjára, vagy a Diana szülei között folyó komoly viták a lányok neveltetéséről, illetve felhívják a figyelmet arra is, hogy a kislány, aki az árvaházban a tükörképét tartja egyetlen barátnőjének, nem biztos, hogy csak édesen fantáziadús, sokkal valószínűbb, hogy nagyon magányos és szomorú.

Én most Anne-t emeltem ki, de több más romantikus klasszikust elkészítenek mostanság reálisabban, részletgazdagabban. Most forgatják például Luisa May Alcott Kisasszonyok című regényének adaptációját. A Lady Bird-öt jegyző Greta Gerwig rendezi és fiatal tehetségektől kezdve a rutinos rókákig Hollywood krémje felvonul a színészgárdában: Timothée Chalamet, Saoirse Ronan, Laura Dern és Meryl Streep, csak hogy néhányat említsek közülük.

De kérdezem én, jó ez így?

Én személy szerint pontosan azért imádtam úgy az Anne-sorozatot – amiből egyes részeket átemeltek a Váratlan utazás című tévésorozatba is –, vagy a Jane Austen-könyveket, mert

menekülést nyújtottak a néha fájdalmas, kínos vagy épp bosszantó valóságból.

Pontosan tudtam, mennyire idealizált Montgomery, de talán pont ez a tudat ösztönzött arra, hogy a bajok elől ide szökjek.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy néha bizony szívesen elmerülök egy történetben, ahol mindennek van értelme, ahol a tragédiák is okkal történnek, a boldogság felhőtlen, és ahol a jó az jó, a helytelen pedig helytelen.

Tökéletesen értem az „újrealista” filmeseket, és nem mondom, hogy nincs szükség a problémák bemutatására, sőt biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akiknek az új sorozat sokkal jobban tetszik, mint maga a regény.

Szerintem azonban az Anne-hez hasonló filmekben és sorozatokban a történet pont azt a varázst veszíti el, ami miatt oly sokan olvasták, és olvassák ma is, illetve nézik az eredeti filmeket.

Bőven elég régi és mai problémát megcélzó sorozat van, mind az HBO Go csatornáján, mind a Netflixen, és persze gyakran nem is kikerülhető a szomorú valóság tiszta ábrázolása. Ezért lenne fontos megőrizni a mesét is.

A gyerekek pontosan tudják, ahogy én is tudtam, hogy nem minden olyan egyszerű és tökéletes, mint azt leírják, mégis néha felvidít és megnyugtat, ha egy pár percre azt képzelhetjük, hogy mégis.

Fordítva sikerülhet?

Még az én szememben is megvan a romantikának és az idealizálásnak a helye és az ideje. Néha attól is rosszul leszek, ha velős történeteket „egyszerűsítenek” le – így próbálva azt közelebb hozni az emberekhez.

Az, hogy egy pusztán „csak” romantikus történetben meg akarják találni a komolyabb üzenetet, abszolút dicséretes, még akkor is, ha ilyen idegesítő kötekedők szerint, mint amilyen én vagyok, így gyakran az semmisül meg, amire az eredeti mű hivatott volt.

De azt magyarázza meg nekem valaki, hogy abban mi a jó, ha fontos és gazdag jelentéssel bíró történeteket butítunk le?

Tökéletes példa erre a BBC próbálkozása a Háború és békével, ahol hupilila selyemben, melírozott hajfürtök alatt bárgyú mosollyal mészárolják le Tolsztoj történetét.

Szerintem a hasonló alkotások épp elidegenítik a nézőt az eredeti műtől és művésztől, mert a gyenge filmadaptáció által kiváltott csalódást automatikusan az eredeti mű alkotójának rovására írja majd a tévénéző.

Varázslatos valóság, valóságos varázslat: Disney

Talán fiatalabb korosztályt szólítanak meg a Disney-mesék adaptációi, mégis megemlítem, mert szerintem ezek a filmek találták meg legjobban a választ arra, hogyan lehet a valóságot is becsempészni, de a varázslatot is megtartani egy-egy történetben.

Ha lennének ehhez hasonló alternatívák az idősebbek számára is, az lenne a legjobb. Eddig mind a Demóna, a Hamupipőke, a Szépség és a szörnyeteg, a Dzsungel könyve főszereplői átlagos kinézetű fiatal színészek voltak, hangsúlyozva, hogy a szépség relatív, és bizony nem a külsőségek teszik hőssé a hőst. Emma Watsonnak sikerült belefonni küzdelmét a női egyenjogúságért a Szépség és a szörnyeteg hangulatába, míg Lily James üvegcipőben győzött meg mindenkit arról, hogy a kedvesség és bátorság mindenek fölött való erény.

Számomra ez a jó adaptáció és remake, ahol a karakterek lelkének mélyére ásnak, és megkeresik a történet legfontosabb üzenetét a célközönség számára, amelyet aztán hétköznapi apróságokkal fűszerezve valóságosan és hitelesen, de mindenképp két csiribí-csiribá között láthatnak a gyerekek.

Csernik Gréta

Kiemelt kép: Amybeth McNulty az Anne with an E című Netflix-sorozatban, Anne szerepében - Forrás: Netflix