„Ez a szerelem. Amikor kitartunk egy örökösen változó ember mellett, egy örökösen változó kapcsolatban, és egy örökösen változó világban addig, amíg hazugság nélkül azt tudjuk mondani a másiknak: szeretlek."

Mindenkinek más a „legcoolabb” meló, Pásztory Dórinak ez. Még akkor is, ha néha egy kicsit... unalmas. És megterhelő. És fárasztó.

Egy ház, ami grandiózus nagyságával, előkelő kinézetével és nosztalgikus múltjával foglyul ejti a lakóit, hogy azok a lelkükben sohase szabadulhassanak tőle.

Miért van az, hogy az ember sokkal könnyebben fel tudja idézni az első, mint a nyolcvanadik csókját?

Miért van az, hogy az iskolában nem tanítják, hogyan kell betürködni a pelenka fodros részét, hogy ne legyen az egész gyerekszoba plafonig fosos, vagy hogyan kell úgy összecsukni a babakocsit, hogy az ember ne manikűrözze le magát egyből csuklóig??!

Milyennek látod az embereket magad körül? És milyennek szeretnéd látni őket? Hubert szerint nagy a különbség a kettő között...

Na, kisfiam, mi volt ma a kaja a suliban? – Csirizszerű rántástengerben fuldokló zöldség, amit meglöttyintenek egy kis pörköltszafttal. Ismerős?

Te könnyedén ki tudod fejezni a szeretetedet érintéssel? Vagy ki lehet kergetni a világból egy-egy kötelező puszival, öleléssel?