Kutatók és pedagógusok beszámolói szerint meglehetősen gyakori, hogy valaki szépen elsajátítja a második nyelvet, mégsem meri élesben alkalmazni, mert fél, hogy a kiejtése vagy nyelvtani hibái miatt nevetségessé válik.

Hazánkban a gyerekek esetében (sem) magától értetődő a bukósisak viselése a biciklin, miközben súlyos balesetektől védhet meg. 2025-ben azonban kötelezővé tehetik a viselését.

Vannak – és nem is kevesen –, akik arról számolnak be, hogy egy pár által létrehozott energia és karizma az, ami vonzza őket: szeretnének elmerülni abban a biztonságot, intimitást, játékosságot vagy mélységet ígérő dinamikában, amelyet a pár hajlandó velük megosztani.

Nincs belepofázás! Ez volt az első szabály, amit a leendő nagymama Hadas Kriszta maga számára meghozott. A többit olvassátok el új sorozatunk első részében!

Az önismereti és terápiás folyamatok gyakran fájdalmas felismerésekkel járnak. Tisztulhat a kép, hogy miért is érezzük magunkat a jelenben nyomorultul. De mi van a felismerés után? Lehet-e előrelépni, ha folyton hátratekintünk?

Az egészségszorongás arról ismerhető fel, hogy az ember túlzottan aggódik, túlságosan is félti a testi épségét, ha azt hallja például, hogy a szervezetében műanyag részecskék vannak.

A lányaim épp abban a korban vannak, amikor iszonyú irigységgel tekintenek a felnőttekre, és nagyon vágynak a felnőttkor általuk vélt szabadságára. Ez egyelőre abban merül ki, hogy fennmaradhatsz későig, azt és akkor eszel, amit és amikor akarsz, akkor képernyőzöl, amikor és amit akarsz. Hát nem csupa boldogság felnőttnek lenni? A kutatások szerint nagyon nem – ahogy egyre idősebbek vagyunk, úgy csökken a boldogságszintünk. De miért lehet ez?

Több időt töltöttek együtt, mint amennyit egymás nélkül. Mi fért bele (vagy inkább mi nem?) az elmúlt huszonkilenc évbe? Mi változott azóta, hogy 1995-ben meglátták egymást egy pincebuliban? Mi a titok?