Újrakezdés 70 felett: Nem az elsők vagyunk egymásnak, de szeretnénk az utolsók lenni

–

Életem egyik fordulópontjához értem, mikor a férjem 50 év házasság után végleg eltávozott, és én magamra maradtam. Hosszú évek ápolása után, fizikailag és szellemileg is kimerülten azon kellett elgondolkoznom: hogyan tovább?  

A gyerekeink élik a saját életüket, attól függetlenül, hogy mindig számíthattunk rájuk, és ők is ránk. Most más helyzet alakult ki, egyedül kellett döntenem, számításba vettem az összes lehetősegemet, ami engem érdekel, a múltat nem feledve, de továbblépve 70 évesen értelmet kell, hogy adjak a mindennapjaimnak. Mit szeretek? Olvasni, naplót írni és az aktív mozgást. Mindezt sikerült beiktatnom a napjaimba, ezzel új barátokat is találtam. De hiányzott valami, megfogalmazni nem tudtam, csak éreztem. Ha van gondviselés, akkor az tette velem, hogy egy hétköznapi véletlen találkozásból csoda történt.

Van előtörténete a dolognak, mert – legyen Miklós a neve – vele és a férjemmel 50 évvel ezelőtt egy munkahelyen dolgoztunk, de a kapcsolat a férfiak között maradt meg, hiszen egyforma szakmai hátterük volt, és minden találkozáskor ők ketten beszélgettek. Ez gyakran előfordult, mert az útjaink keresztezték egymást. Én félreálltam és az emlékeimet hoztam elő. Igen, persze emlékszem rá, hiszen fiatalok voltunk, és a szemünk megakadt egymáson, de csak ennyi, mert mind a ketten családosak voltunk. 

Pár év után, mikor magam maradtam, újra találkoztunk. Úgy gondoltam, hogy az a helyes, ha elmondom, hogy mi történt a férjemmel. Beszélgettünk egy keveset, mondta, hogy ő is özvegy, és megkérdezte, cserélhetünk-e telefonszámot, felhívhat-e. Nem gondoltam túl, csak éreztem valami furcsát, lehet, hogy a hideg levegő tette, majd elmúlik. 

Pár nap múlva hívott, hogy szeretne találkozni, akkor készültem 2 hétre elutazni a lányomhoz, de megígértem, ha hazajöttem, keresem.

Az a 2 hét tele volt kétségekkel, kérdésekkel. Lehet? Megtehetem?

Végül úgy döntöttem, hogy igen, adok egy esélyt magunknak, majd meglátjuk. 

Már az első találkozásunkkor, mikor kézen fogva sétáltunk, szavakkal nem lehet kifejezni azt az érzést, amit mind a ketten éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben, újra éreztük a remegést, az izgalmat, a vágyat. A kedvessége, a hosszú séták és a beszélgetések gyógyír volt mind a kettőnk számára, hiszen ő is egy nehéz időszakon volt túl. Nem volt kérdés, hogy folytatjuk a találkozást. 

Úgy készültem, úgy vártam, mint egy kislány. A következő alkalommal kérte, hogy menjek el hozzá. Ez sem volt kérdés, igent mondtam. Egyidősek vagyunk, mind a ketten 70 évesek. Tapasztaltam, hogy az évek nem számítanak, a csókok, az ölelések, a simogatások, még nagyobb hangsúllyal vannak jelen. És igen, a szexuális együttlét is működik, egy csoda, az öleléseket nem akarjuk abbahagyni, mert ez így a jó.

A könnyeimmel küszködve kérdeztem tőle, hogy miért ilyen jó? Miért kaptuk? Ő csak annyit mond, hogy csak a „most” és a „mi” számít, nem kell semmivel törődnünk, éljük meg a pillanatot, amit kaptunk.

Jó így nekünk, kedvesem, nagyon jó, ezt többször elmondja. Ha eljövök tőle, már vissza is akarok fordulni, mert hiányzik. 

Nem költözünk össze, nincsenek hosszú távú terveink. Két különböző világnézettel, elképzelésekkel, kialakult élettel rendelkezünk, amit nem szeretnénk megváltoztatni, csak részese akarunk lenni egymás életének. Nem az elsők vagyunk egymásnak, de szeretnénk az utolsók lenni.

Úgy döntöttünk, hogy a kapcsolatunkat titokban tartjuk, egyelőre nem mondjuk el senkinek (ezért írom inkább le). Jó ez a titok, olyan mint egy kincs, őrzöd, nézegeted, rejtegeted, hogy valaki el ne lopja, meg ne irigyelje, ez csak a miénk. Persze legszívesebben a boldogságot mindenkivel megosztanám.

Ez a mi életünk, mi kaptuk, utolsó esély, jutalomjáték, bárminek is nevezhető, csak a miénk. 

Ezek után úgy gondolom, hogy mindenki megérdemel egy utolsó esélyt, kortól függetlenül.

Most már hiszek a csodában.

WMN szerkesztőség