Mivel a kislányom nyáron betölti a harmadik életévét, ősszel kötelezően meg kell kezdenie az óvodát. Így hát mi mással is tölthettem volna a január első hetét, mint azzal, hogy a kerületi Facebook-csoportokban próbáltam tájékozódni minden elérhető lehetőségről. Az elmúlt néhány évben igyekeztem már jó mélyre elraktározni a nagyobb gyerekek szüleinek beszámolóit és tapasztalatait, így kész tervvel érkeztem meg az anyukacsoportokba, és célirányosan próbáltam néhány helyi óvodáról tájékozódni. 

A listám elején a kerület „sztárovijának” kikiáltott intézmény állt, és bíztam benne, hogy csupa pozitív megerősítés érkezik majd a most odajáróktól is. Arról viszont csak ekkor értesültem, hogy a másfél évvel ezelőtti igazgatóváltás rendesen átszínezte az addigi nevelési elveket – több szülő is az addigiaknál jóval autoriterebb irányról számolt be, amelyben olyan elemek jelentek meg, mint a „büntetőágy”, a szülők hiteltelenítése és a hatalommal való visszaélés. De az igazán döbbenetes az volt, hogy a szülőktől sorra kaptam a dühös és csalódott üzeneteket arról, hogy az új igazgató nem engedi át más kerületi óvodákba a gyerekeket – mindezt az állami óvodák közötti szóbeli megállapodásra hivatkozva, amely állítólag már hosszú évek óta gyakorlat a kerületben.

„Ha nem írom alá a papírt, feljelentenek a gyámhatóságnál”

Annának kezdetektől egyértelmű volt, hogy ide szeretné majd járatni a kisfiát, mivel ő maga is ebbe az óvodába járt anno. Ezekhez az évekhez csupa jó emlék fűzte – egyszer még koszorúslány is volt az akkori óvónénije esküvőjén –, de sajnos már az indulás sem volt zökkenőmentes.

„Az óvodát azzal hirdették, hogy két óvónővel és egy dadussal indul a csoport, ehhez képest egy óvónővel és egy dadussal kezdtük meg az évet, utóbbi egy héttel később felmondott. A folyamatos fluktuáció mellett a legnagyobb problémát a kommunikáció hiánya jelentette, az sem volt egyértelmű számunkra, hogy mikor és hogyan történik például az óvodai beszoktatás.”

Ehhez képest a gyerekünk egy idő után minden nap úgy jött haza, mint egy kis zombi. Teljesen ki volt fordulva magából, éjjelente pedig újra elkezdett bepisilni és bekakilni, pedig addigra teljesen szobatiszta volt. Aztán később kiderült, előfordult, hogy az óvónők megtiltották neki, hogy kimenjen a vécére.”

Anna többször szemtanúja volt olyan helyzeteknek is, amikor a pedagógusoknak egyértelműen feladata lett volna a gyerekek közti interakció kezelése, de ezek sajnos sokszor elmaradtak.

„Volt, hogy arra mentem be, hogy egy kisfiú a homokozóban ül, és egy magzatpózba összegömbölyödött kislány fejére lapátolja a homokot – az óvónő pedig erről tudomást sem véve, csendben nézte mindezt.”

Mindeközben az óvoda többi csoportjával kapcsolatban azt hallották Annáék, hogy egyre több gyereket küldenek el pedagógiai szakszolgálati vizsgálatra – egy másik húszfős csoportból összesen hét kisfiút. Végül Anna kisfiát is. Ezért az anya külön fogadóórát kért az intézményvezetőtől, amelyen az igazgató megfenyegette, hogy ha délig nem írja alá a szükséges formanyomtatványokat, akkor bejelentést tesz a Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál, miszerint a szülő akadályozza a gyermek fejlődését.

„A papíron olyan információk szerepeltek, amelyekből semmilyen módon nem ismertem rá a saját gyerekemre. Olyan állítások voltak rajta, mint hogy a ruházata csak általában mondható rendezettnek, miközben erre soha nem érkezett panasz, vagy hogy túl sokszor volt beteg, miközben szeptembertől februárig összesen három napot hiányzott az oviból. Megjegyzésként odaírtam, hogy a fentiek tartalmával nem értek egyet, de kénytelen voltam aláírni.”

Mivel Anna úgy érezte, hogy a pedagógusokkal és a vezetéssel való kapcsolata menthetetlenné vált, úgy döntött, átjelentkeznek a kerület egy másik állami óvodájába, amelyikhez a körzetük szerint tartoztak.

„Felvettem a kapcsolatot a körzetes óvoda vezetőjével, és megosztottam vele, hogy az eddigi rossz tapasztalatok miatt váltani szeretnénk. Mivel kedélyesen elbeszélgettünk, hidegzuhanyként ért, mikor másnap az óvodánk igazgatója gunyoros mosollyal közölte velem, hogy jó lenne, ha nem más óvodavezetőktől kellene megtudnia, hogy el akarunk menni.

Ekkor hallottam tőle először, hogy a kerületi óvodák között létezik egy megállapodás, hogy egymástól nem »happolják el« a gyerekeket. Közöltem vele, hogy erről szó sincs, mi akarunk innen elmenni, mert nem érzem biztonságban itt a gyerekem.”