–

Mintha fejest ugranánk egy megelevenedő képeslapba. Olaszország, idilli táj, a havas Alpok és egy kicsi, világtól elzárt hegyi falu. Egyszerre varázslatosan gyönyörű és félelmetes vidék. Egyszerre kies és kietlen.

Az itt lakó ember harmóniában él a természettel, pontosabban megtanulta követni a ritmusát, alkalmazkodott, így kevésbé kiszolgáltatott az elemeknek. Beletörődött abba is, hogy az Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem lázad, tűri a sorsát és keményen dolgozik nap mint nap.

Ahogy a kamera (Mikhail Krichman operatőr) bebújik a házakba, lassan megértjük, hogy nem csak a hosszan nézegetett havas képek miatt borzongunk. Ami kint, az bent.

Ami első ránézésre rend, kiszámíthatóság, biztonság és önfegyelem, az jobban szemügyre véve a dolgokat magány, ridegség, megcsontosodás, korlátok közt vergődés és akkora távolságok, amelyeket leküzdeni csak őrült elszántsággal képes az ember, ha egyáltalán.

A lavina előtt

Eleinte azt hihetjük, megfáradt városlakóként a 21. században, hogy a földi paradicsomba visz minket a Vermiglio című film (amely A hegy menyasszonya alcímet kapta), egyszerű, jóravaló, szorgalmas és kötelességtudó emberek közé, de szép lassan kiderül, a pokol és a purgatórium tisztítótüze is a nagy kép része, csak hogy észrevegyük, meg kell ismerni jobban a szereplőket.

A történet szerint a második világháború vége felé járunk, és bár a faluban nem folyt vér, a harcok távolról is nagy változásokat idéztek elő a közösség életében.