–

„Tolom magam előtt a napokat, tervek, célok, álmok nélkül, élőhalottként, nincstelenként, eladósodva, évek óta anyámért élve, a magam életét hátrahagyva. Hol a kiút, mi a megoldás egy emberibb életre? Ez a sorsom, törődjek bele, vagy adjam fel végleg?” – teszi fel a kérdést egy, a neve elhallgatását kérő gondozó. Nevezzük őt Évának.

Éva egy kis faluban lakik és nem panaszkodhat, mert az emberek egyből suttogni kezdenek a háta mögött. Végső elkeseredésében – és azért, mert demenciával élő édesanyja mellett be van zárva a négy fal közé – az interneten, névtelenül öntötte ki a lelkét, hogy aztán a rengeteg jóakaró ember mellett néhányan ott is hálátlannak bélyegezzék. 

A vér és a törvény kötelez

A magyar jog szerint a közeli hozzátartozók kötelesek egymást eltartani, ha az egyik fél rászorul, a másik pedig képes segítséget nyújtani. Ez a kötelezettség nemcsak erkölcsi síkon létezik, hanem jogilag is kikényszeríthető: akár bíróság is elrendelheti a hozzájárulást egy idős vagy beteg rokon ellátásához.

A szabály nem veszi figyelembe a családtagok közötti érzelmi kapcsolatot, a múltbeli sérelmeket vagy a tágabb családi viszonyokat – a törvény szerint „a vér kötelez”.

A támogatás történhet pénzben vagy személyes gondozással, attól függően, mire van szükség és mire képes a rokon. Bár a rendelkezés célja a szociális biztonság megteremtése, a gyakorlatban sok család számára csak további terhet és feszültséget jelent. Hiszen amíg az állami ellátórendszer – nagyon finoman fogalmazva – hiányos, addig ez a törvény inkább a felelősség áthárításaként, mintsem valódi segítségként működik.

Ez a rendelkezés egy apró ragtapasz egy vérző, gennyes seben, és több százezer embert betegít meg az, hogy valódi segítség nélkül csak ennyi jut nekik.

A probléma általában nem a kötelességtudat és a szeretet hiánya.