Preisinger Ildikó, Hollywood varrónője: „Ha meglátok egy műanyag gombot egy történelmi filmben, sikítok”

–

A filmipar zárt és belterjes világ, ahova szinte csak ajánlás és személyes kapcsolatok révén lehet bekerülni. Elsőre Preisinger Ildikónak sem sikerült, pedig tíz évig a Győri Nemzeti Színház jelmezkészítő műhelyének vezetője volt. Ott érezte először, hogy szeretne túllépni a határain.

„Kicsit úgy éreztem, hogy belepókhálósodtam a munkámba, a kortárs divatot például egyáltalán nem ismerem. Ezért kerestem egy neves stylistképzést, ahol beigazolódott, amitől féltem: az első feladatnál, amikor »moodboardot« kellett készítenem, megkaptam, hogy »jó, jó, csak egy kicsit poros«... (A moodboard egy olyan szemléltetőeszköz, amelyen képek, szövegek, grafikák, egyéb vizuális elemek jelennek meg egyetlen kollázzsá összegyúrva – a szerk.) Az a képzés megváltoztatta a nézőpontomat, és onnantól kerestem a lehetőségeket, de a filmezés világa annyira zárt, hogy nem találtam kapcsolódási pontot” – meséli Ildikó, akinek végül egy nemzetközi jelmezkivitelezői képzés jelentette a belépést a vágyott filmiparba.

Már az első produkciónál – ahova még gyakornokként, öltöztetőként ment – felgyorsultak a dolgok: amikor az apokaliptikus kalandfilm, a Halo olasz jelmeztervezője a második napon megtudta, hogy színházi műhelyből érkezett, azonnal kapott egy saját kis varrodát a forgatáson.

„Mély vízbe dobtak, mert rengeteg kaszkadőrjelenet volt a filmben, állandóan leégett a ruha a színészeken, szakadtak a textilek – volt munka bőven” – meséli az első munkájáról. Azóta kézről kézre adják a produkciók: bár bekerülni rettentően nehéz a filmiparba, a jó szakembereket megbecsülik, a magyar filmes háttéripar pedig nemzetközileg is kiemelkedőnek számít.

Első filmes munkája teljesen beszippantotta – bár még visszatért a fizetés nélküli szabadságáról a győri színház jelmezműhelyébe, már nem találta a helyét a régi keretek között.

„Egyértelműen a Dűne: Prófécia!”

– vágja rá Ildikó arra a kérdésre, melyik volt számára az elmúlt évek legmeghatározóbb munkája. A Dűne című sikerfilm előzménysorozata lenyűgöző látványvilággal – többek között szimbólumokkal átszőtt, bravúros jelmezekkel – vezeti el a nézőt a Dűne cselekménye előtti tízezer évbe.

Nyolcvanan dolgoztak csak a jelmezeken, Ildikó egy 12 fős csapatot irányított, több száz szereplő öltözékét készítették el. Olyan jól, hogy a 27. Costume Designers Guild Awards díjátadó gáláján a sci-fi/fantasy sorozat kategóriában a széria kosztümjei nyertek. A sikerben pedig egy kicsit Ildikónak is része volt.

„Aki meg tud varrni egy bonyolultabb menyasszonyi ruhát, az az alapokkal tisztában van” – feleli Ildikó arra a kérdésre, mit kell tudnia annak, aki egy világszintű filmes produkcióban szeretné magához ragadni a varrógépet. „A profi anyagismeret, a speciális technikák ismerete elengedhetetlen, hiszen a filmekben rengeteg különböző technológiával dolgozunk: a lézervágástól a dombornyomásig – sőt, előfordul, hogy 3D-nyomtatással készült elemeket illesztünk a ruhákba. Szakmailag azok az inspiráló kihívások, amikor ötvözni kell a hagyományos és a modern technológiát, vagy ha például textilből kell elkészítenünk valamit, aminek úgy kell kinéznie, mintha kőszobor lenne.”

A kosztümök bonyolultsága miatt a specializáció még a jelmezes szakmán belül is erős: szabászok, varrónők, a ruhákat festő és strukturáló textilartisták, bőrművesek, textilöregítők összehangolt munkája dicséri minden nagy produkció sikerét. (Más kérdés – mondja Ildikó –, hogy a varrónőszakma itthon kihalóban van: „Mindenki kreatív akar lenni, de szabni, varrni senki nem szeretne.” Alig találni negyven év alatti szakembert, így nehezen lesz utánpótlás.”)

Tilos a pepita és a hófehér

Preisinger Ildikó tudását a színház alapozta meg, és bár egy Shakespeare-dráma vagy nagyopera jelmezeinek elkészítése a kisujjában volt, rá kellett jönnie, hogy a színpad és a kamera teljesen mást kíván – nemcsak a színészektől.

„Eleve mások a léptékek: ha egy színházi produkcióhoz meg kellett csinálni hatvan ruhadarabot, az már soknak számított. Itt meg egy nap alatt szabok ki ennyit... Mivel a kamera mindent felnagyít, egy kis baki is katasztrofális lehet. Már az anyaghasználat is más: volt, hogy levarrtunk valamit egy bizonyos anyagból, de a kamerateszten kiderült, hogy nagyon susog, ezért elölről kellett kezdenünk. Bizonyos mintákat – például a vékony csíkokat vagy a pepitát – is kerülnünk kell, mert nem szereti őket a kamera, ahogy a nagyon fényes textileket sem. Az úgynevezett optikai fehér, azaz a hófehér szín is tilos: azt mindig öregíteni kell, hogy ne rikítson a jelenetben” – avat be Ildikó a szakma trükkjeibe.

Nem elég azonban ezeket ismerni és ügyes kezű varrónőnek lenni ahhoz, hogy valaki helytálljon a nemzetközi forgatások rögtönzött varróműhelyeiben. Nem mindenki bírja például a feszített, hosszú munkanapokat, a folyamatos készenlétet és a gyakori improvizációt – minden forgatás ugyanis állandó versenyfutás az idővel.

Amennyi áldozatot kér, annyi örömöt is ad

„Volt, hogy 20 órásra nyúlt egy munkanap, mert a stáb csak két napra kapott meg egy exkluzív fővárosi forgatási helyszínt. Előfordul, hogy hajnali háromkor kezdünk, felöltöztetünk 300 embert, majd amikor felsorakoznak az úgynevezett line-upon, hogy a jelmeztervező véleményezni tudja őket, gyorsan változtatni, cserélni kell a jelmezeket.

Sőt, forgatás közben a rendezőnek is lehetnek kérései, amelyekre azonnal reagálni kell – akár két felvétel között, percek alatt kell igazítani vagy javítani.

Volt rá példa, hogy hajnali háromkor cseréltük le az összes statiszta ruháját, mert a rendezőnek nem tetszett valami, és az is megtörtént, hogy a színészen szabtam át a ruhát... Ez a pörgés nem való mindenkinek – ki is lehet égni benne.”

Hozzáteszi: annak ellenére, hogy ez egy nagy közösség, mégiscsak zárt világ, ahol jelen van az intrika és a személyes játszmák. A művészek személyiségének kezelése éppúgy kihívást jelent, mint a szigorú hierarchia – van, aki ebbe fárad bele. Vagy abba, hogy a forgatások intenzív, folyamatosan változó ritmusában tervezni alig lehet.

„A férjemnek februárban le kell adnia, mikor szeretne szabadságra menni – na, az ritkán fordul elő, hogy pont akkor tudjunk elmenni nyaralni. Rutinosan már csak olyan helyre foglalunk, ahol le tudjuk mondani az utat. Idén is lemondtuk” – mondja nevetve Ildikó, aki ezt sem bánja. (Már csak azért sem, mert a szívszerelem Dűne: Prófécia második évadát forgatja februárig.) „Ez a szakma nagyon sokat kivesz az emberből, de sokat kapok is tőle. Amennyi áldozatot kér, annyi örömöt is ad” – vallja.

„Nehéz napjuk lehetett az öltöztetőknek...!”

Ahogy orvossal sem jó kórházsorozatot nézni, úgy Ildikónak sem könnyű szakmabeliként kikapcsolódni: már nem tud úgy végignézni egy filmet, hogy ne állna rá a szeme a jelmezekre.

„Sőt, az a durva, hogy már a férjem is így mozizik. Egy-egy történelmi film nagyjeleneténél, ahol több száz ember szerepel, megjegyzi például: »Nehéz napjuk lehetett az öltöztetőknek...!« Én pedig egy középkori filmben, miközben öltöztetik a királyt, meglátom az alsóruháján a műanyag gombot, sikítok...”

Néha pedig azért sóhajtozik a tévé előtt, mert szívesen részt vett volna abban, amit lát: a nagyszabású történelmi és fantasy produkciókba – mint például a Trónok harca, a Bridgerton-sorozat vagy a Sherlock Holmes filmek – valóban megtiszteltetés bekerülni.

Friss hír, hogy a Dűne: Prófécia sorozatot nemrég Emmy-díjra jelölték. És Preisinger Ildikó közben izgatottan várja azt is, milyen lesz a fogadtatása annak a hazánkban forgatott, zenés történelmi drámának, a The Testament of Ann Lee-nek, amely augusztus végén debütál a Velencei Filmfesztiválon Amanda Seyfried főszereplésével – és amelynek jelmezei szintén az ő keze munkáját dicsérik.

Pomaranski Luca