–

Időskori szerelem tabuk nélkül

Michael Haneke: Szerelem (Örkény Színház, rendező: Ördög Tamás)

Kevés olyan művész van ma itthon, aki annyira vitán felül állóan, kurzusokon és generációkon átívelően fontos szereplő egy ország kulturális életében, mint Pogány Judit. Ő is ahhoz a klubhoz tartozik, akit a Színház- és Filmművészeti (akkor még) Főiskolán az első rostán eltanácsoltak, majd ezt követően a hatvanéves alkotói pályával bizonyította mekkorát tévedtek az ítészek. Nincs itthon olyan felnőtt ember, akinek ne csengene a fülében a kis Vuk, vagy Szaffi hangja, a mai gyerekek pedig a Bogyó és Babócában hallhatják, amelyben több mint hetven figurát kelt életre narrátorként. A színházi és filmes munkái mind mélyen beleivódtak a magyar kultúra szövetébe és valószínűleg nem sokan képesek olyan nemzetegyesítő erővel elszavalni József Attila Hazám című versét, mint ahogy ő tette az idei Budapest Pride-on. Éppen ezért is volt annyira fájdalmas, amikor tavaly novemberben Kadarkai Endre műsorában arról beszélt, hogy kora és fizikai állapota miatt már nem tervez előre a következő évadokra. Egy ilyen bejelentésre pedig az Örkény Színház megadta az egyetlen jó választ: a tökéletes jutalomjátékot Pogány Judit számára. 

Ördög Tamás két Ingmar Bergman adaptáció után (Jelenetek a bábuk életéből, Suttogások és sikolyok) most Michael Haneke Oscar- és Arany Pálma-díjas Szerelem című filmjét vitte színre a nagyszínpadon, méghozzá kellő érzékenységgel és színészközpontúsággal.

Az előadás két főszereplője Pogány Judit és az alkotói szabadságáról visszatért Gálffi László párosa szinte túl nyilvánvaló recept a sikerhez, de ezen felül még nagyon sok minden máshoz is. Amit tőlük látunk, az az emberi lélek alapos ismerete és az a lélekemelő pimaszság, amivel a legnagyobb félelmeinket tolják az arcunkba. 

A darab egy idős házaspár utolsó hónapjait mutatja meg. A feleség az első, majd a második agyvérzését követően egyre több ápolásra, türelemre és elfogadásra szorul, az új helyzetbe pedig férje a legnagyobb kitartással és empátiával tanul bele. A dráma nem abból fakad, hogy megöregszünk, megbetegszünk, majd meghalunk, ezek a történet alapvetései. A szereplők korából adódóan a néző számára sem tűnik az elmúlás önmagában tragédiának. A lassú leépülés kegyetlen folyamata, az egyre ritkuló önfeledt pillanatok, a külvilág egyre távolabb kerülése és az egyre súlyosabb csendek viszont keményen a mellkasunkra ülnek. 

Amíg a komplett reklám-, szépség-, és szórakoztatóipar minden erejével próbál minket távol tartani a ténytől, hogy spoiler: egyszer mindannyian meghalunk, addig a Szerelem elénk tárja azt is, hogy nagyon valószínű, hogy ez nem lesz fájdalommentes, az emberi méltóságunkat lépésről-lépésre elveszíthetjük, de megöregedés valójában csak a szerencsések kiváltsága, hiszen ott van mögötte egy teljes élet. Jó esetben pedig egy olyan társ is, aki a végjátékban a legmélyebb szeretetével és megértésével gondoskodik rólunk és támogat minket és képes meghozni helyettünk is a legnehezebb döntéseket.

A független színházi szcénából ismert Ördög Tamástól és a Dollár Papa Gyermekei társulattól régóta megszokhattuk, hogy előadásaikban a szerelem a szenvedély központi elem. Itt viszont sikerült ízléses takaréklángon tartani és dramaturgiailag inkább csak ellenpontozásra és a humor eszközeként használni, ami a cselekmény kikönnyítését is szolgálja. Erre nagy szükségünk van bizonyos pontokon, mert egyben nehéz lenne megemészteni a látottakat, főleg a filmhez képest jóval naturalistább ábrázolásában. Ez az a fajta előadás, ahol végig nyeljük a könnyeinket, hogy aztán a tapsrend alatt és még utána a buszra várva is sírjunk egy kiadósat. 

Reménytelen ordítás a boldogságtól 

Füst Milán: Boldogtalanok (Örkény Színház, Bodó Viktor)

Maradva az Örkénybe visszajáró függetleneknél, Bodó Viktor ismét itt rendezett, ráadásul a magyar drámairodalom egyik legidőtlenebb klasszikusát állította színpadra. Bodó előadásai általában olyan színpadi őrületek, amikben úgy érzi magát a néző, mintha egy pinball gépben ő lenne a fémgolyó: bármihez csapódik, az egyszerre zenél, forog és villog. Pörgős zenei váltások, szinte befogadhatatlan mennyiségű inger, popkult gegek és filmes kiszólások végtelenített sora. Közben persze a jól sikerült rendezéseiben ennél jóval mélyebb rétegek is lapulnak. 

A Boldogtalanok ehhez képest egy kifejezetten letisztult, az eredeti darabot nemcsak vonalvezetőként használó előadás, ahol a színészi bravúr helyett a színészi elmélyülés is nagyobb teret kap, de az abszurd humor sem vész el, csak kicsit átalakul. 

Az idén 111 éves dráma alapmotívumai csak nem akarnak megöregedni, sőt sajnos lehet, hogy érvényesebbek, mint valaha. Férfiak és nők szövevényes és minden valódi intimitást nélkülöző kapcsolatai, szerelmei. Házastársak, szeretők, szülők és gyerekeik, akik minden ízükben függenek egymástól, minden vágyuk, hogy szeressék őket, akkor is, ha nincs bennük semmi közös, minden kapcsolódás irracionális és jócskán toxikus.

A két főszereplő, Tenki Réka és Nagy Zsolt, pontosan annyira nem illenek össze, mint bármelyikük a darab bármelyik másik szereplőjével sem, de ez a kínálat, ebből lehet válogatni, ebből tessék megpróbálni boldognak lenni. Látnivalóan ez egyiküknek sem megy. Az elmenekülés vágya és lehetetlensége egyszerre nyomaszt mindenki színpadon innen és túl. Ebben a koordinátarendszerben a tanulatlan embertől az értelmiségiig, a fiataltól az idősig, a naívtól a megkeseredettig mindenki egyformán elveszett, a borzalmas kötődési minták pedig generációról generációra tovább öröklődnek, ha senki nem mondja azt, hogy most már elég.

Az utolsó forgó tabló kicsit segít felállni a székünkből, ahogy a szereplők reményvesztett arccal éneklik, hogy „A boldogságtól ordítani tudnék". Kifelé menet még kicsit átengedjük magunkat az ismert táncdal könnyeden blőd hangulatának, de aztán hamar azon kezdünk gondolkodni, hogy hány ilyen diszfunkcionális kapcsolat vesz minket igazából körül és már kicsit kevésbé vigyorgunk. 

Leszámolás a sötét múlttal a lehangoló jövőben

Bíró Zsombor Aurél és Dohy Balázs: 2031 (Katona József Színház, rendező: Dohy Balázs)

A huszas éveikben járó alkotók egy nem túl távoli disztópiát tárnak elénk a Katona Kamrájában, amiből visszatekintve próbálják meg közösen – mindenki a maga módján – feldolgozni felnőtt életük első nagy traumáit. A hatodik kétharmados Orbán-kormány idejében járunk, ahol a mában még ismert színházak már nem léteznek, mindent beszántottak ebben a pár évben, ami ennek a szakmának igazodási pontot jelentett valaha. Mondhatnánk, hogy hatásvadász az alaphangulat, de mi másban tudnának gondolkodni azok a színházcsinálók, akik koruknál fogva az életük több mint felét ebben a rendszerben töltötték és bármennyire próbáltak megkapaszkodni, a legarrogansább módon rántották ki alóluk a talajt, amikor a hajdan volt SZFE-t szétverték. 

Gőgös sértettség helyett viszont épp az egyetem addigi működését teszik elsősorban a kritika tárgyává, és végre megnyílik a lehetőség arra a diskurzusra, amit valójában el kellett volna kezdenie a szakmának és az egyetemi polgárságnak, amikor intézményi átalakításról volt szó. 

Az idejétmúlt mester és tanítvány viszonyban Fekete Ernő kiválóan hozza a fiataloskodó, de valójában érinthetetlen osztályfőnököt, aki tényleg hisz még abban, hogy a munkába csak beledögleni szabad, a tehetséggondozás pedig abban merül ki, hogy „szétszedlek és újra összeraklak”, mint egy kitépett karú Barbie babát.

A Katona fiatal színészei is remekül jelenítik meg a rendezőosztályba járók különböző archetípusait: az egyetemi traumái miatt diplomát sosem szerző, pályaelhagyót (Lengyel Benjámin), a megalkuvó féltehetséget, akinek csak mások mögött nagy a szája igazán (Tasnádi Bence), a lenézett, helyezkedő opportunistát (Vizi Dávid), a közösség titkainak ismerőjeként mediáló egyetlen lányt (Mentes Júlia) és a külföldön sikeres fiatal rendezőt, aki egy ideje már egy jóval direktebb kommunikációban szocializálódik (Béres Bence). 

Az előadás egy osztálytalálkozó éjszakáján játszódik, ahol a fenti szereplők hol egymásnak feszülnek, hol különböző klikkekben szövetséget alkotnak egymással. A sokszor veszekedésbe torkolló párbeszédek arra nem alkalmasak, hogy az elmúlt évek metoo botrányait, a pályakezdők egyre szűkülő lehetőségeit, vagy a 150 éves egyetem rosszul megcsontosodott pedagógiai módszereit újraforrasszák, de sokszor már az is eredmény, ha nemcsak észrevesszük, de tematizáljuk is az elefántot a szobában.

A kőszínházi intézmények sokszor nehéz léptű mammutként vánszorognak, nem képesek azonnal reflektálni a jelenre, és persze a túlaktualizáltság sem mindig kifizetődő, hiszen egy jó előadásnak évekig repertoáron illik maradnia. De ez a szembenézés ennyi év távlatából időszerű volt és nagyon jól áll neki a fiatalok vehemens, impulzív, néha kicsit átgondolatlan, nyers fogalmazása, ami messze nemcsak az SZFE-ügy kapcsán érvényes.

Apokalipszis két részben 

Tony Kushner: Angyalok Amerikában 1. – Küszöbön az ezredforduló (Radnóti Színház, rendező: Nagy Péter István)

Nagy Péter István a fiatal rendezőgeneráció egyik legizgalmasabb alakja. Kifinomult érzéke van a látványos, de letisztult színpadképekhez, ahol a díszlet és a világítás mindig képesek önmagukban is új jelentésrétegeket hordozni. Előadásainak gyakran szerves része az élő kamerás vetítés, amivel egyre többen kísérleteznek színházban, de míg a legtöbb esetben csak látványos hókuszpókusz marad, az ő darabjaiban kifejezetten okosan van használva ez a technika, amivel egyszerre képes a látottakat még közelebb hozni hozzánk, mégis van benne valami furcsa, elidegenítő hatás. Nagy Péter István valódi ereje viszont nem is ezekben rejlik, hanem az elmélyült, intelligens szövegértésében, amellyel pontos látleletet képes adni egyénről és társadalomról egyaránt.

Ha van valami, amihez a mostani politikai miliőben igazán bátorság kell egy színház részéről, akkor az az, hogy Tony Kushner művét vegye elő. Ezen a választáson maga Tony Kushner is meglepődött, bár azt is elmondta, hogy az újabb Trump-érában is egyre nagyobb az érdeklődés, hogy színházak újra műsorra tűzzék a darabot.

A történet egyik főszereplője egyébként épp az a Roy Cohn (akit László Zsolt alakít remekül), aki a fiatal Donald Trump mentora is volt. (Az ő kapcsolatukról a 2024-es The Apprentice című filmben láthatunk többet, amit kifejezetten szórakoztató megnézni a Radnótis előadás előtt vagy után.)

Ebben az apokaliptikus káoszban mormon családok, meleg férfiak, AIDS-beteg emberek, mentális zavarokkal küzdő feleségek és politikai befolyással rendelkező hatalmasok festik le a 80-as évek Amerikáját, de mindenféle direkt átültetés nélkül érthető és átélhető ez ma itt, egy belpesti színházban is, hiszen a kiúttalanságból való útkeresésnek és a megváltásra várásnak nincsen sem bőrszíne, sem életkora, sem politikai hovatartozása, sem szexuális orientáltsága. 

A színes-szagos lázálomra hasonlító első rész után jövő májusban érkezik a második rész és ha csak fele annyi drag queen, vogue tánc és rabbinak öltözött Tóth Ildikó lesz benne, mint az elsőben, akkor már azt is tűkön ülve várjuk!

Rezek Bori

Kiemelt kép forrása: Facebook/ Katona József Színház/ Dömölky Dániel