Az apák csendes magánya – fontos, hogy beszéljünk róla!

–

Transzgenerációs rétegek – amikor a múlt hirtelen közel jön

Pszichológusként, de baráti beszélgetésekben is gyakran hallom-tapasztalom: amikor valaki szülővé válik, váratlanul felszínre törhetnek olyan gyerekkori sérelmek és eltemetett érzések, amelyek addig talán észrevétlenül húzódtak meg a háttérben. „Nem értem, hogy tudta ezt megtenni velem, amikor ilyen kicsi és védtelen voltam.” „Hogyan tudott eltávolodni tőlem – már látom, mit jelent egy gyereknek a közelség.”

Ezek az élmények felkavaró módon újraírhatják a saját szüleinkkel való kapcsolatunkat is. Természetesen, ha van tér és lehetőség ezekről az érzésekről beszélni, akkor ez a fájdalmas újrakapcsolódás lehet a kiindulópontja egy hosszabb távon mélyebb, hitelesebb szülő–gyerek kapcsolatnak.

Ezt a folyamatot gyakran egy átmeneti, de meghatározó eltávolodás indítja el.

A szülőktől való – transzgenerációs – eltávolodás másik gyakori, sokak számára ismerős oka, hogy a friss szülők új határokat húznak a nagyszülőkkel szemben. A kisgyerekes élet kezdetén a család nemcsak új szerepekkel, hanem új szabályokkal is szembesül. Az „új felállásban” gyakran természetes igénnyé válik, hogy a nagyszülők hátrébb lépjenek, és elismerjék: most már a gyerekükből lett szülők hozzák a döntéseket.

„Azt szeretném, ha nem szólnának bele. Azt szeretném, ha látnák és elfogadnák, hogy én ismerem legjobban a saját gyerekemet – és tudom, mit csinálok.” Az ilyen mondatok mögött nem tiszteletlenség vagy elutasítás áll, hanem egy mélyebb törekvés az önállóságra, a felelősségvállalásra – és gyakran a régi, egyenlőtlen mintázatok újraértelmezésére. Ez a folyamat lehet feszült, néha fájdalmas, de szükséges ahhoz, hogy a szülői szerep valóban a sajátunkká válhasson.

Eddig olyan példákat említettem, amelyek mindkét szülő számára ismerősek lehetnek. A transzgenerációs eltávolodásnak azonban van egy harmadik, kevésbé látványos, de sokszor mélyen ható dimenziója is – ez pedig elsősorban az apákat érinti.

Sok családban – különösen a kisgyerekes életszakaszban – az anyai nagyszülők intenzívebben jelen vannak a gyerekek gondozásában, mint az apaiak. Ennek számos oka lehet. Egyrészt az, hogy az anyák gyakran a saját édesanyjukhoz (nem pedig partnerük szüleihez) fordulnak tanácsért és segítségért, különösen olyan, mélyen testi-lelki területeken, mint a szoptatás, altatás vagy az első betegségek, amelyekkel kapcsolatban a nagyszülők (különösen a nagymamák) oldalán sok tapasztalat halmozódott fel.

Az anyai nagyszülők intenzívebb jelenlétének oka lehet az is, hogy a friss apák nehezebben kérnek segítséget – legyen az a férfias szocializáció következménye, vagy egyszerűen a kapcsolati dinamikák sajátossága. 

Bármi legyen is a hátterében,

az anyai nagyszülők intenzívebb jelenléte az apai oldalon – kimondatlanul – távolodást eredményezhet: a saját szüleitől való eltávolodást, a gyereknevelésből való részleges kirekesztettség érzését, és egyfajta háttérbe szorulást is. Egy olyan helyzetet, amelyet nehéz megfogalmazni, még nehezebb kimondani – de ettől még nagyon is jelen van.

Barátok háttérbe szorulva

Ismét szeretném hangsúlyozni: ez a cikk nem arról szól, hogy anyaként vagy apaként nehezebb. Az, hogy az anyák a kisgyerekes időszakban gyakrabban és mélyebben tapasztalják meg a társas elszigetelődést, nem kérdés. A gyerekek – különösen a kezdeti években – általában sokkal intenzívebben kötődnek hozzájuk, és ez fizikailag, érzelmileg és időben is leköti őket. Nem véletlen, hogy sok anya hónapokon, akár éveken át nem jut el sem kiállításra, sem moziba, de néha még egy nyugodt kávéra sem egy baráttal.

Ugyanakkor a férfiak esetében is megfigyelhető egyfajta visszahúzódás, lassú elszakadás a barátoktól – csak talán kevésbé látványosan. A „havi egy este” sokak szemében még elfogadható kompromisszumnak tűnhet, de belül ez is veszteség: egy régi közeg, egy megszokott biztonságos tér válik bizonytalanabbá.

És van még egy réteg: apaként nem mindig egyszerű kapcsolódni a barátokhoz. Mert miközben a gyerekedről mesélnél, nem tudod, hogy ez mennyire „fér bele” a közös beszélgetésekbe.

Mert nem biztos, hogy van tér vagy bátorság arra, hogy a szülővé válásban megélt bizonytalanságaidat kimondd. Ez az érzelmi rés pedig gyakran tovább növeli a megélt távolságot – és ez már nem csak a barátokkal töltött szabadidő mennyiségének, hanem a kapcsolódás mélységének kérdése is.

Párkapcsolatban – amikor épp egymásra lenne a legnagyobb szükség

Ahogyan a cikk elején is utaltam rá, a párkapcsolati játszmák és elmagányosodás témája nem új – rengeteg írás foglalkozik azzal, hogyan szorul háttérbe a kapcsolat, amikor a figyelem a gyerek(ek), a munka és a háztartás mindennapi koordinálására összpontosul. Mégis, újra és újra beszélni kell róla, mert ez az eltávolodás épp akkor történik, amikor a legnagyobb szükség lenne az egymásra hangolódásra.  

A kisgyerekes időszak a családi életciklus egyik legintenzívebb és legmeghatározóbb szakasza. Bár rengeteg örömöt hozhat, egyben krízis is – hiszen a pár nemcsak szülővé válik, hanem új feladatokkal, ismeretlen helyzetekkel, átrendeződő szerepekkel és sokszor kimondatlan elvárásokkal találják magukat szemben. Ebben az érzékeny átmenetben a kapcsolat ápolása nem csupán „plusz időráfordítás”, hanem valójában a stabilitás egyik kulcsa lenne – pont akkor, amikor talán a legnehezebb megteremteni a feltételeit.

Kisgyerekkel – amikor nem lehetsz elég közel

Talán ez az a réteg, amiről a legkevesebbet beszélünk. Pedig – számomra legalábbis – ez a legnehezebb. Az apaság valóban különleges és újfajta kapcsolódás: mély, intenzív, és rengeteg örömet ad. De még ebben a közelségben is ott húzódik egy nehezen megnevezhető hiányérzet – valami, amit nem lehet pótolni, csak elfogadni.

Apaként vannak határok, amelyeket – bármennyire is szeretnénk – nem tudunk átlépni. Vannak pillanatok, amelyek egyszerűen nem a mieink. Nem csupán a várandósság vagy a szoptatás idejére gondolok, hanem arra a fajta ősbiztonságra is, amit – a legtöbb esetben – az anya közelsége jelent a gyerek számára.

Apaként másféle biztonságot nyújtunk. Más nyelven kapcsolódunk. És ez rendben van – mégis, sokszor fáj.

A szeparációs szorongás időszaka például sok apa számára különösen nehéz – nekem biztosan. Amikor hiába ülsz kezedben labdákkal és bábokkal, a gyereked mégis sírva fakad, ha az anyukája kimegy a szobából. Amikor vigasztalhatatlanul zokog, és hiába próbálod ölbe venni, csak akkor nyugszik meg, ha az anyjához kerül vissza. Amikor egy esés után nem hozzád fut, hanem kikerül, mert nem a te ölelésedre vágyik. Ezek apró, mindennapi jelenetek – és mégis: van bennük valami megrendítő.

Mindez nem azt jelenti, hogy az apai szerep kevesebb lenne. Csak más. És ez a „másféle” kapcsolódás gyakran magányosabb. Csendesebb. Kevésbé látványos. És pont ezért olyan fontos róla beszélni.

Tisztában vagyok vele, hogy minden család más, egyszeri és megismételhetetlen, saját dinamikákkal és történettel. Nem szeretném azt sugallni, hogy a szülővé válás szükségszerűen eltávolodást hozna az idősebb generációktól, vagy hogy minden párkapcsolatban törvényszerűen feszültséget szülne. Tudom, hogy vannak gyerekek, akik az apjukhoz kötődnek szorosabban. Vannak családok, ahol egyedülálló apák vagy férfi párok nevelnek gyerekeket – ezekben a helyzetekben másféle tapasztalatok, másféle kérdések kerülhetnek előtérbe.

Amit viszont pszichológusként és a környezetemben is újra meg újra látok: hogy sok kisgyerekes apában – akár kimondatlanul is – ott munkál valamilyen fokú elmagányosodás. Az az érzés, hogy kicsit hátrébb kerültek. Hogy jelen vannak, de valahogy mégis kívül.

És erről nehéz beszélni nehéz. Részben talán azért, mert „a fiúk nem sírnak”. Különösen olyankor, amikor a partnerüknek sok szempontból nehezebb (például azért, mert még kevesebb szabadidejük van, vagy azért, mert sokszor – és ez a már említett szeparációs szorongás másik oldala – pisilni sem tudnak egyedül elmenni. Leginkább pedig talán azért, mert nem „illik” a távolodásról, magányosságról panaszkodni akkor, amikor épp bővül a család, megszületik egy új élet, tele vagy szeretettel, és olyan intenzíven vagy jelen, mint talán még soha. A partneredhez is új szinten kapcsolódsz, minden percedet a család tölti ki – papíron minden a helyén van. Mégis ott motoszkál benned valami csendes hiány. Erről a magányról nehéz beszélni – pedig pont ezért lenne fontos.

Vaskuti Gergely

WMN szerkesztőség