Szakítás kamaszkorban: sokat számít, mit reagál a szülő

–

Az első barátomat Janinak hívták, és minden reggel elkísért a gimnáziumig, ahol forró csókokat váltva búcsúztunk egymástól – egészen addig, amíg be nem hívattak az igazgatóiba, hogy megmutassák: a tanáriból épp a hajnali liezonok (cseppet sem) diszkrét báját látni. Bár a két eseménynek nem sok köze volt egymáshoz, a szerelem – Jani részéről legalábbis – nem sokkal később véget ért, engem pedig kiskanállal szedtek össze a barátaim.

Az, hogy anyámat nem rázta meg kicsit sem a dolog, akkoriban különösen rosszul esett. Most viszont, hogy már én is része vagyok egy-két kamasz életének, úgy sejtem: valószínűleg anyám csak hagyott nekem teret, hogy megéljem az érzéseimet. De vajon hogyan lehet igazán jól támogatni a gyerekünket egy ilyen krízishelyzetben?

A szerelem jó, a szerelem fáj

„Az első szakítás minden esetben valamiféle krízishelyzet, de a reakció sokféle lehet. Lehet, hogy a gyerek ki sem jön a szobájából, és könnyek között fuldokolva úgy érzi, soha többé nem lesz szerelmes – ahogyan az is elképzelhető, hogy látszólag egyáltalán nem viseli meg a dolog. Szülőként ilyenkor az a dolgunk, hogy biztosítsuk arról, hogy elérhetők vagyunk számára” – mondja Bábolnai Péter klinikai szakpszichológus, és hozzáteszi:

a szülők sokszor vagy bagatellizálják, vagy túlzottan is komolyan veszik a problémát, és szem elől tévesztik a határokat.

„Tipikus hiba, hogy a szülő »túltolja«, mivel saját meglévő élettapasztalatából indul ki. Vagyis túlaggódja, vagy épp ellenkezőleg: elfelejti, hogy az első kapcsolat felbomlása valóban semmihez sem fogható, korábban nem ismert fájdalom. Negyven-ötven év tapasztalattal persze tudjuk, hogy az első szakítás a legtöbb esetben inkább hupli, mint szakadék – kamaszként ebben a helyzetben lenni viszont nagyon is valós fájdalom, amit nem szabad és nem is lehet relativizálni.”

Hasonlóan problémás lehet ugyanakkor, ha a szülő úgy érzi, a helyzeti feszültséget mindenképp neki kell megoldania, hiszen ilyen esetekben a gyerek nem tud a saját érzéseire figyelni – ehelyett vérmes szülőjének nyugtatására kell fókuszálnia. Márpedig a felek közötti konfliktusrendezés nem a szülők, hanem az érintett fiatalok dolga.

„Van, hogy a gyereke miatt aggódó szülő úgy érzi, szívesen kezébe venné az irányítást. Azonban ha a helyzet nem bántalmazó, még a szélsőségesnek érzett esetekben sem érdemes »elővenni« a másik felet. Helyette, ha úgy látjuk, hogy feltétlenül szükséges valamiféle közbelépés, akkor a másik szülőt keressük fel, mert könnyen lehet, hogy a gyerekünk által elmondottak a valóságnak csak egy szeletét mutatják meg” – emlékeztet a szakember. – „És ha így van, az sem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyerekünk hazudik. Valószínűbb, hogy még csak tanulja, hogyan nevezheti meg, öntheti formába az érzéseit, miként működik a társas kapcsolatokban, és hogyan lehet nézőpontot váltani az egyes helyzetekben. Gyakori, hogy ha a szülők egyeztetnek egymással, kiderül, hogy a fiatalok gyakorlatilag két külön filmet néztek, és mindketten hasonló veszteségérzést élnek meg.”

A pszichológus azt mondja, a legjobb, amit szakítás után a szülő tehet, az az, hogy kérdez. Megkérdezi, mire volna szüksége a gyereknek. Rákérdez, hogyan segíthet neki, mit tehet azért, hogy jobban érezze magát.  

„A »bezzeg az én időmben« jellegű megnyilvánulások inkább ártanak, mint használnak – az azonban sokat segíthet, ha önreflektív módon világítunk rá arra, hogy egyszer mi is voltunk fiatalok” – mondja Bábolnai Péter. – „Elmesélhetjük a gyereknek, hogy egyszer régen, valamikor a dinoszauruszok idején mi is voltunk először szerelmesek, és minket is dobott valaki. Ami nyilván nem volt egészen olyan, mint az, amin ő most keresztülmegy. Mi nem ő vagyunk, a világ is más sok tekintetben – de az elárultság érzése, a szívszakadás fájdalma nem feltétlenül változott. Szóval ahelyett, hogy okoskodnánk, csak ajánljuk fel, hogy úgy és ott vagyunk számára, ahogy szeretné.”

Szakítás-e, ha nem is volt kapcsolat?

Míg a papírzsepi-halmok és a szakítós számok végtelenített lejátszási listája tulajdonképpen természetesnek tekinthető, addig a hűvös elfogadás vagy a látszólag félvállról vett bejelentés többnyire aggasztja a szülőket. A szakember szerint azonban ilyenkor sem kell feltétlenül megijedni.

„Régen a fiatalok vagy jártak, vagy nem jártak. Ha jártak, akkor személyesen, alkalmanként néhány órára találkoztak, a kapcsolat épüléséhez pedig idő kellett. Ma már a kapcsolati formák széles skálája hozzáférhető, az online tér adta lehetőségek következtében pedig fénysebességgel épülnek a virtuális kapcsolatok” – magyarázza Bábolnai Péter. – „Az információáramlás folyamatos, a fiatalok pedig akár napi 8–10 órán át is állandó összeköttetésben vannak. Vagyis a kapcsolat nagyon intenzív, gyorsan mélyül, az elmosódó határok miatt pedig a felek sokkal többet tárnak fel önmagukból egymásnak, mint amennyire normál körülmények között nyitottak lennének.”

Meglátása szerint az a fő oka annak, hogy a szakítás sok esetben nem viseli meg igazán a feleket, hogy az valójában nem egy fizikai térben is ténylegesen létező kapcsolat bomlott fel, hanem egy virtuális situationship ért véget. Épp ezért nem feltétlenül tapasztalhatók a hagyományos tünetek sem: a virtuális térben, ami volt, könnyebben újraélhető.

A pszichológus 5 tippje szülőknek

1. Adjunk teret a gyereknek és az érzéseinek!

Természetesen nem kell mindenféle viselkedést tolerálni csak azért, mert a gyerekünknek éppen szívfájdalma van – ahogy abba sem kell beletörődnünk, ha nem tartja be az alapvető szociális normákat. Néhány napnyi extra tapintat és egy kis plusz törődés azonban rengeteget segíthet – főleg, ha a helikopterszülőség helyett inkább diszkréten, a háttérben vagyunk ott számára.

2. Mondjuk el, hogy a fájdalom és a düh normális!

A gyász szakaszai nemcsak egy szerettünk elhunytakor, hanem egy kapcsolat felbomlásakor is azonos rendben követik egymást. Vagyis ha elhagynak, és ezzel véget ért egy kapcsolat, amit a jövőképünkben fejlődni láttunk, teljesen normális, ha dühösek, sértettek vagy elkeseredettek vagyunk – ahogy az is, ha emiatt kilátástalannak látjuk a jövőt. Már azzal is sokat segíthetünk a gyereknek, ha ezt elmondjuk neki. Hát még, ha arra is felhívjuk a figyelmét, hogy ránk viszont bármikor – és tényleg: bármikor – számíthat.

3. Ne tegyünk úgy, mintha értenénk!

Nincs két egymáshoz hasonlítható szerelem – ahogy két egymáshoz fogható kapcsolat sincs. (És ezen az sem változtat, hogy mi, szülők már tudjuk: az a szerelem, amit a gyerekünk épp most élt át, nem áll közeli rokonságban azzal a szerelemmel és szövetséggel, amit később, érzelmileg érett felnőttként fog megélni.) Épp ezért

ne magyarázzuk, hogy tudjuk, mit érez, ahogy azt se, hogy ez nem is olyan komoly dolog, vagy hogy majd lesz másik. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy meséljen – akkor, úgy és annyit, amikor és ahogy neki jó.

4. Kérdezzünk – és fogadjuk el, ha nemet mondanak!

Szülőként hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyerekeink már nem kisbabák. Vagyis beszélnek, ha akarnak – és ha vannak szavaik az érzelmeik pontos megnevezésére, beszélni is fognak. Nem kell kitalálnunk, hogy mit gondolnak vagy mire van szükségük – bőven elég, ha megkérdezzük őket.

Fontos! Kamaszoknál fokozottan érvényes alapszabály: csak olyan kérdést tegyünk fel, amire valóban tudni akarjuk a választ.

5. Ítélkezés helyett támogassuk a gyereket!

Ha a fiatal a „kutyaharapást szőrével” módszer mellett dönt, ne tartsunk hegyi beszédet – de hívjuk fel a figyelmét az STI-k (szexuális úton terjedő fertőzések) kockázataira, és gondoskodjunk arról, hogy bármit is tesz, törekedjen saját és mások biztonságára egyaránt. Így még egy esetleg szabadabb, vadabb időszakban is biztonságban lehet az egészsége. A lelki támogatáshoz pedig bátran kínáljuk fel egy másik – értékrendünkkel rokonságot mutató – felnőtt vagy akár szakember segítségét.
(Természetesen csak akkor, ha a másik felnőtt ebbe előzetesen beleegyezett.)

A szakember emellett azt is hangsúlyozza, hogy nem elég, ha a gyereknek – már egészen kicsi kortól – megtanítjuk, hogyan nevezheti meg a saját érzéseit. Arra is szükség van, hogy szülőként megismerjük a kamasz szlenget, és ahelyett, hogy a gyerek kapcsolatfelvételi szándékára újra meg újra értelmező kérdésekkel reagálunk, értsük, mi az a slay, és mit jelent a skibidi. Ez ugyanis közös alapot és közös nyelvi eszközkészletet biztosít, amely közelebb hoz egymáshoz – erre pedig mindig szükség van, szakítás után pedig különösen.

Z. Kocsis Blanka