Christine de Pizan: A nő, aki tollal épített várost

–

Christine de Pizan életútja közel sem volt szokványos a 14. században. Jó családba született 1364-ben, Velencében. Apja, Thomas de Pizan neves orvos és asztrológus volt, aki a bolognai egyetemen is tanított asztrológiát. Fiatalon európai hírű tudóssá vált, ami meg is tette a hatását: egyszerű egyetemi tanárként feleségül vehette egy arisztokrata barátja lánytestvérét, akitől két fia és egy lánya született. Nem sokkal Christine születése után V. Károly, Franciaország királya felkérte Thomas de Pizant, hogy legyen az udvari asztrológusa és tanácsadója, így a család Párizsba költözött.

Egy tanult lány

Christine de Pizan karrierjének elsődleges megalapozója az édesapja volt, aki a korszakban páratlan nyitottsággal gondolkodott a női szerepekről is. A kislánynak arisztokrata édesanyja a kor szokásainak megfelelően hagyományos női sorsot szánt: jó feleséget és anyát kívánt nevelni belőle, aki, ha sikeresen férjhez megy, akár egy egész nagybirtokot is képes lesz irányítani. Ma talán elmosolyodunk ezen a gondolaton, de az igazság az, hogy egy nagybirtok gazdasági vezetése komoly szakértelmet és nem kevés logisztikai képességet igényelt.

Ám az apa észrevette, hogy lánya érdeklődik a könyvek iránt, ezért a korszakban szinte egyedülálló módon megtanította olvasni és írni. Akkoriban a betűk ismerete a férfiak kiváltsága volt, és még közülük is csak a magasan képzettek tudtak rendesen írni.

Az arisztokraták között is sokan épphogy a nevüket le tudták írni, olvasni pedig még kevesebben tudtak. Az olvasás és az írás a papok, a köztisztviselők és az írnokok privilégiuma volt.

Éppen ezért volt különleges ajándék, hogy Christine-t apja nemcsak írni és olvasni tanította meg, de a kalligráfia művészetébe is beavatta. Azt is kiharcolta, hogy lánya bejárhasson V. Károly európai hírű könyvtárába. Így Christine de Pizan nemcsak a kalligráfia és a kódexillusztrálás művészetében jeleskedett, hanem kivételesen művelt és tanult hölggyé serdült.

1379-ben Christine-t feleségül vette Etienne du Castel, a királyi jegyző, és három közös gyerekük született. 1388-ban meghalt az édesapja, egy évvel később pedig a férjét is elragadta a pestis, úgyhogy Christine de Pizan huszonöt évesen egyedül maradt három gyerekével, az anyjával, s ráadásul egy szegény rokonról is neki kellett gondoskodnia.

A férj vagyonát egyedülálló nő nem örökölhette, és Pizan hiába pereskedett hosszú ideig: járandóságához csak akkor juthatott volna hozzá, ha gyorsan férjhez megy, vagy elfogad egy férfi gyámot a vagyon kezelésére. Ám ő nem ezt az utat választotta.

Az első női hivatalnok

Thomas de Pizant V. Károly igen kedvelte és nagyra tartotta. Ám 1389-re már e király is halott volt, és a fia, VI. Károly uralkodott. Hogy miként járta ki Christine de Pizan a fiatal királynál, hogy elfoglalhassa férje megüresedett írnoki pozícióját az udvarban, nem tudjuk – de tény, hogy ő lett az első világi írnoknő.

A kolostorokban már több száz éve másoltak és írtak nők kódexeket, de világi – különösen királyi – írnoki hivatalt elsőként Christine de Pizan kapott. Ez azt is jelentette, hogy egyedülálló nőként és anyaként képes volt eltartani saját magát és családját – ezzel évszázadokkal megelőzte a korát.

Ám ő nem elégedett meg az önfenntartással: alkotó életet akart élni, ami akkoriban egy nő számára elképzelhetetlen volt, maga a gondolat is botrányosnak számított. Ennek ellenére Christine nem adta fel, és írni kezdett. 1393-ra sikerült mecénásokat találnia, és művei a királyi, valamint az arisztokrata családok köreiben is népszerűvé váltak Európa-szerte.

„Kik a nők?”

Christine de Pizant azonban nemcsak az önkifejezési és alkotási vágy hajtotta, hanem azok a társadalmi anomáliák is tüzelték, amelyeket nőként nap mint nap megtapasztalt.

Már első, nagy sikert aratott művének címében is a női önazonosság, a női lét kérdéseit boncolgatta. Az 1402-ben megjelent rövid traktátus címe: Qui sont les femmes? (Kik a nők?).

A korszakban már maga a kérdésfelvetés is botrányosnak számított, hiszen megvolt rá a jól bejáratott teológiai válasz: a nők Éva unokái, a bűn világra hozói, akik bűnös vágyaik miatt már a Paradicsomban eljátszották az esélyt az édeni életre, és az egész emberiségre haragították az Istent.

Pizan azonban egészen másként látta a nők társadalmi helyzetét és szerepét. Művében kifejti, hogy a nők negatív társadalmi megítélése valójában éppen a vágyak elfojtásából fakad. Ráadásul a nők hallgatásra vannak ítélve, így nincs befolyásuk sem a saját sorsukra, sem a társadalmi és gazdasági változásokra. Vagyis a nemi különbségekre való hivatkozás valójában hatalmi kérdés: a férfiak uralmát erősíti meg és tartja fenn.

Pizan önmaga által megfogalmazott alkotói célja az volt, hogy megtörje a nők körüli csendet – amit már első munkájával sikerült elérnie. Kendőzetlenül beszélt ugyanis azokról a problémákról, amelyeket az egyház évszázadokon át elhallgatott és legitimált.

A bestselleríró

Pizan munkáit az első időkben Franciaországban nem sokra értékelték, ám Európa-szerte egyre ismertebbé és híresebbé vált. Könyveit előszeretettel forgatták arisztokrata körökben, elsősorban természetesen a nők. Pizan a legfontosabb feladatnak a nemek közötti egyenlőség kiharcolását tartotta, amelynek elsődleges útja szerinte a műveltség megszerzése. Munkáiban hangot ad annak, hogy a lányokat és a fiúkat egyforma oktatásban kellene részesíteni.

Pizan legsikeresebb munkájában, az 1405-ben megjelent Nők városának könyvében (Le Livre de la Cité des Dames) nekimegy annak a tévhitnek, miszerint a nők bujasága az oka minden, a világban létező rossznak.

A cím tudatosan rímel a középkorban közkedvelt, Szent Ágoston által írt mű címére (Az Isten városáról, De civitate Dei, i. sz. 426).

Pizan nővárosa a keresztény morálra épül. Erasmus szerint valójában egy hatalmas kolostor, amelynek épületeit az Ész és az Igazság márványnál is erősebb köveiből emelték, templomait pedig az Erény és a Becsület mérőpálcájával tervezték meg. Ebbe az allegorikus térbe helyezi el Pizan a női történelem legnagyobb alakjait. Az ókortól saját koráig közel 150 női portrét rajzol meg: mitológiai hősnőket, királynőket, prófétanőket – például Íziszt, Minervát, Junót, Didót, Szép Helénát, Hippolitát, az amazonok hercegnőjét, vagy éppen az ószövetségi Debóra prófétanőt, a költő Sapphót, a filozófus és szónok Pompeia Paulinát, valamint a bizánci Teodóra császárnét.

A kutatók úgy vélik, hogy Pizant Boccaccio De mulieribus claris (1362) című műve ihlette, amelyben 104 nőalakot mutat be. Pizan azonban nem egyszerűen követi őt, hanem vitába száll vele: női nézőpontból írja meg a jelentős nők életrajzát, kiemelve azokat az erényeket, amelyek előrébb vitték a világot. Ahogy Béres Judit, neves irodalomterapeuta írja, Pizan szerint „az a fő probléma, hogy a nők korábban nem írtak könyveket saját magukról, és ezért mások hamisan ábrázolták őket sok évszázadon keresztül.”

A lírikus

Pizan számos más könyvében is foglalkozik a nők társadalmi helyzetének kérdésével – ezek a művei is nagy sikert arattak. Olyannyira, hogy a korszakban divat lett Pizan-könyveket vásárolni – pedig ez egyáltalán nem volt olcsó mulatság, hiszen a könyveket még kézzel másolták.

Pizan lírikusként is jelentős alkotó volt: balladákat és verseket is írt, amelyek közül több ma is megrendítő erejű. 

Christine de Pizan a középkori viszonyok között megérte a matrónakort, hiszen valószínűleg hatvanéves kora után halt meg. Élete utolsó évtizedében kolostorba vonult, és már csak egyszer ragadott tollat: amikor eljutott hozzá Jeanne d’Arc győzelmeinek híre. Azt már nem érte meg, hogy Jeanne d’Arc-ot perbe fogják és kivégzik — de ha megérte volna ezt a szégyenletes eseményt, biztosan lett volna hozzá egy-két keresetlen szava.

Mindezek ellenére az egyik első prefeminista írónőként tisztelhetjük őt, aki valóban lerakta a Nőváros alapköveit — egy olyan eszményi helyét, ahol a nők egyenrangúak a férfiakkal, és a női értékeknek méltó helye és szerepe van a társadalomban.

Miklya Luzsányi Mónika