„Ezt a sorozatot receptre írnám fel mindenkinek!” – Elfogult ajánló a lassan véget érő This is us (Rólunk szól) című sorozatról

–

Pontosan emlékszem arra az estére, amikor először láttam a This is us (vagyis a Rólunk szól) első részét. Már másfél éve Berlinben laktunk, ekkorra nagyon komoly depressziós hullámaim voltak a szeretteim hiányától, a munkámtól, az anyagi bizonytalanságtól, a teljes elszigeteltségtől. A férjem gyakran hajnalig dolgozott, az estéim sokszor teltek magányosan, vagyis nem teljesen, mert a gyerek (akkor még csak egy), ugye, ott volt velem, én meg vele, sokat voltunk kettesben.

A barátnőim a közös csetfolyamban másról se tudtak beszélni, csak erről a sorozatról, én pedig nem akartam erről (is) lemaradni, próbáltam valahogy hozzáférni. Nem volt ez egyszerű, ha az ember el akarta kerülni az illegális letöltésért vagy online streamelésért járó súlyos büntetéseket, így

csak a legelső részig jutottam el, de az az epizód hónapokig kísértett, olyan hatást gyakorolt rám.

Amikor hazaköltöztünk Magyarországra, ledaráltam az összes addigi részt és megállapítottam: a This is usnál egyszerűen nincs jobb.

Nyugi, lesz indoklás is, csak előtte próbálom vázolni, miről is szól ez a sorozat. Nem könnyű, mert az alapszituáció a legelső rész váratlan fordulata.

Annyit elmondhatok, hogy a Rólunk szól elsősorban öt ember (és az őket körülvevők) életének szövevényes története. Az elején (bár, hogy hol kezdődött igazán, az végig kérdés marad) Jack és Rebecca, a fiatal pár épp hármasikreik születésére várnak, Kate a túlsúlyával küzd, Kevin a jóképű sorozatsztár nyakig van az életközepi válságban, Randall pedig épp rátalált vér szerinti apjára, akit soha életében nem látott. Ezek az induló szituációk. A történetszálak ugrálnak a különböző idősíkokban, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mindennél jobban szeretnénk tudni, a szereplőknek miként alakult a sora, egyik vagy másik szál hova fut ki, és hol kapcsolódnak, mert kapcsolódnak, de még hogy!  

Szóval az van, hogy én teljes meggyőződéssel állítom, hogy ez a világmindenség legjobb sorozata, receptre írnám fel mindenkinek, és öt pontban meg is indoklom, miért. 

1. A karakterek

A sorozat összes szereplője, mint a népmesékben vagy az álmokban, mi, magunk vagyunk. Mindenki elképesztően emberi, senki sem tökéletes, az sem, akiről akár több évadon keresztül azt hittük, hogy makulátlan. 

Mindenki küzd valamivel. Addikcióval, testkép- és testsúlyzavarral, szülőkkel, vagy azok hiányával, traumával, önismereti utazással, identitással, egzisztenciális problémákkal, veszteséggel, betegséggel, elpazarolt évekkel, ki(nem)mondott szavakkal, sikerrel, kudarccal.

Még soha nem láttam olyan modern sorozatot, ami ennyire komplex módon mutatta volna meg az emberi kapcsolatokat, a lélek összetett működését. Van, aki az egyik részben még érdektelennek, semmilyennek tűnik, hogy aztán pár epizóddal később még nagyobbat durranjon, hogy mit rejt a felszín. A karakterek minden rétege csodálatosan van felépítve, és itt elérkeztünk a második ponthoz. 

2. A forgatókönyv

A sorozat szíve-lelke a rendező és forgatókönyvíró Dan Fogelman, aki az Őrült, dilis szerelem című romantikus komédia forgatókönyvét is jegyzi. Ez az a sorozat, amiben, ha bármi kérdés merülne fel a néző fejében, bármi, arra előbb-utóbb egészen biztosan választ fog kapni. Nincsenek elvarratlan szálak, ha valami még nincs tisztába téve, az azért van, mert a csattanó még várat magára.

Nagyon komoly bizalmi viszony ez néző és alkotó között, ami azt eredményezi, hogy egy idő után már nem keressük a hibákat, a logikai bukfenceket, hisz tudjuk, hogy mindennek oka van, és előbb-utóbb minden kiderül. Az odáig vezető út pedig olyan mesteri lesz, hogy megéri kivárni. 

Már önmagában az, hogy a sorozat kreátorai ennyi szálat képesek mozgatni a különböző idősíkokban anélkül, hogy az erőltetett lenne, szerintem óriási teljesítmény.

Amikor beütött a pandémia, gyönyörűen újrakeretezték a jelenben játszódó epizódokat, hiszen furcsa is lett volna, ha egy olyan történet, ami rólunk szól, épp azt hagyná ki, hogy osztozunk a járvány okozta nehézségekben is.

Hozzánk nőttek a karakterek az évek alatt, és attól, hogy ők is kínlódnak a Coviddal, a távolságtartással, a karanténnal, csak még közelebb hozza őket a nézőkhöz.

Sokan kifogásolták persze ezt a húzást, mondván, hogy legalább sorozatnézés közben ne kelljen maszkviseletre és tesztelésre gondolni, de erre mindig akad néhány frappáns kommentelő, aki csak ennyit ír: „this is us” (Vagyis, ahogy a magyar cím is mondja: „rólunk szól”).

Épp ez a lényeg, a forgatókönyv is ezért zseniális, mert Fogelman és csapata komplex módon ábrázolja az emberi kapcsolatokat, és nem fél a leginkább megosztó aktualitások behúzásától sem (legyen szó LMBTQ-ügyekről, a Black Lives Matterről, mentális egészségről vagy akár politikáról). Teszik ezt úgy, hogy nem a megosztottságot mélyítik, hanem inkább igyekeznek közös nevezőt teremteni. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a történet terápiás hatással van a nézőire, és ebben komoly szerepe lehet annak a szeretetnek és küldetéstudatnak, ami a forgatókönyvíró-csapatot is mozgatja. Kapcsolódni, gyógyítani akarnak, egy jobb világot teremteni, megmutatni, hogy mi számít igazán, mi tesz minket emberré, emberivé, mik a gyengéink, és hogyan nézhetünk szembe a legsötétebb démonainkkal.

3. A színészek

Bizony, a legcsodálatosabb történet is üresen kongana, ha nem lennének zseniálisak a színészek, akik megjelenítik őket. Mandy Moore, Milo Ventimiglia, Chrissy Metz, Justin Hartley és Sterling K. Brown csak a főszereplők, de a helyzet az, hogy a mindössze egy pislogásig megjelenő statiszta is tökéletes alakítást nyújt, sőt – és ez talán tényleg hihetetlennek tűnik – a gyerekszínészek is. Minden epizódra jut minimum egy mindenünket felkavaró jelenet,

– a hörögve bőgés szinte minden résznél legalább egyszer garantált – ami a szövegeken és a szituációkon túl a lenyűgöző színészi alakításokon is múlik.

Az is látszik, hogy minden alkotónak szívügye a sorozat, annak minden mozzanatában jelen van a szeretet, a hit abban, hogy ez az egész valami rendkívüli dolog, nem pusztán egy tévésorozat. 

4. Smink-, maszk-, kosztüm- és kellékosztály

A színészek teljesítményéhez a hihetetlenül profi sminkes és maszkcsapatot is meg kell említeni, hiszen a karakterek saját maguk idős változatát is előadják, tökéletesen hiteles ábrázolásban. Mandy Moore az utolsó évad forgatása előtt adott életet kisbabájának, akit persze többször magával vitt a forgatásokra, és a szoptatás világnapján posztolt az Instagramjára egy képet, amin idősre maszkírozva szoptatja épp a picit – hát, ekkor látszott csak igazán, milyen profi is az a maszkszekció.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mandy Moore (@mandymooremm) által megosztott bejegyzés

A sorozat Instagramjára több olyan posztot is kitettek már, ami timelapse-videókban mutatja az öregítési és különböző sminkelési folyamatokat, Mandy Moore többször is élőzött a sminkbuszból, hiszen ő töltötte ott a legtöbb időt. A kosztümök tekintetében szintén bravúros a sorozat, olyan élethűen tükrözi a különböző korszakok divatirányzatait, de ha csak egy konyhán való végigsvenkelést megnézünk, a kellékek is legalább ilyen zseniálisak. Legyünk bármilyen generáció szülöttei, mind tudunk kapcsolódni valamelyik korszakhoz, valami úgyis ismerős lesz és ezek az „aha”-élmények mind balzsam a léleknek, már ha nyitottak vagyunk a nosztalgiára. 

5. Zene

Én csak annyit tudok javasolni, hogy tegyétek fel a This is us lejátszási listáját a Spotifyon, mert (szerintem) a világ legjobb számai vannak rajta. De nemcsak arról van szó, hogy jók a zenék, hanem arról is, ahogyan használják őket. Sokszor előfordul, hogy sajnálom, amiért az életünkhöz nem jár kísérőzene, pedig milyen jó lenne néha kiemelni vagy épp feloldani érzéseket, helyzeteket!

A Rólunk szól esetében kifejezetten ez az érzésem, hogy na, ilyen zenének kellene szólnia, amikor reggelizik a család, amikor egy szar napon bőgve elrejtőzöm a vécében, amikor a boltban nem köszön vissza az eladó. Tényleg, ha egy soundtrack így kapcsolódna a mindennapjainkhoz, az csodálatos lenne. 

This was us 

Most sugározzák az utolsó részeket, aztán a történet lezárul. Biztos lehetne tovább húzni, nyújtani, mint a rétestésztát, de Fogelman eleve hat évadot írt belőle, ez a vízió így élt a fejében, és én egészen biztos vagyok benne, hogy kerek egész lesz a vége. Vagy ha nem, annak is oka lesz. Nincs kétségem afelől, hogy méltó módon búcsúznak majd a nézőktől. 

Tudom, rengeteg egészen fantasztikus sorozat van már a palettán, és ahány ember, annyiféle „a világ legjobb sorozata” létezik…
Ha engem kérdeztek (de akkor is, ha nem), ez a sorozat a legjobb a világon. Nemcsak azért, mert a színészek, a forgatókönyv, a rendezés, a karakterek, a maszk, a zene páratlan, hanem azért is, mert tényleg rólunk szól. Mert

kényszerít az önmagunkkal való szembenézésre, a karakterek kanyargós, kemény útját végigkísérve mi magunk is egy utazáson veszünk részt, magunkról tanulunk.

Ez az esszenciája a sorozatnak, az önreflexióra sarkallás, és az összetartozásra való ösztönös, megingathatatlan igényünk. 

Mondtam már, hogy látni kell? 

Szabó Anna Eszter