–

Gyerekkoromban két könyv izgatott iszonyatosan a szüleim könyvespolcán

Az egyik, Émile Zola Nana című regénye volt, kicsit később pedig Dosztojevszkijtől A kamasz. De anyukám sokáig nem engedte, hogy elolvassam őket – ahogy azt sem tudtam kiharcolni, hogy elvigyenek a Katonába A három nővérre, pedig az is nagyon érdekelt, főleg a címe miatt, de azért is, mert annyit beszéltek róla. Mindig azt mondták: „még nem értenéd”.

Aztán amikor tizenhárom évesen végre megnézhettem A három nővért – még az általános iskola 7. osztályában –, akkor kiderült, hogy valószínűleg igazuk volt. Persze így is tetszett, éreztem, hogy valami nagy dolog történik a színpadon. Az egyik gimnáziumi felvételi szóbelijén szóba is került, és azt kérdezték a bizottságból, hogy melyik nővérrel tudtam a leginkább azonosulni. Én meg gyanútlanul azt feleltem: Másával. – Miért? – firtatták tovább.

„Mert ő legalább meg merte csalni a férjét” – válaszoltam a magam nagy élettapasztalatával. Rögtön éreztem, hogy a teremben megfagy a levegő, nem a helyes választ sikerült benyögni, bár nem egészen értettem, miért.

Megszégyenülve hagytam el a helyszínt, tudtam, hogy ide nem fogok bejutni. Nem voltam képes elmagyarázni, hogy ebben én az ember egészséges életösztönét véltem felfedezni – hogy Mása a folyamatos és reménytelen elvágyódás helyett végre tett is valamit a boldogságáért. Hogy nem sikerült neki, az más kérdés, de legalább volt egy kísérlete a kitörésre.    

Nem sokkal később elolvastam a Nanát és A kamaszt is, de csak halvány emléket őrzök róluk – valószínűleg érdemes lenne újra nekifutni felnőttként. Gimiben pedig azon ritka madarak közé tartoztam, akikből nem váltott ki zsigeri tiltakozást az a szóösszetétel, hogy „kötelező olvasmány”. A Szigeti veszedelemre persze én sem izgultam rá, de az Odüsszeiában már el tudtam veszni, és onnantól egy csomó nagy találkozás ért. Inkább az a típus voltam, aki mellé még elolvasott a szerzőtől egyet, s mást.

Viszonylag sokára fedeztem fel a kortárs irodalmat

Akkor az a nagy felismerés ért, hogy jé, ezt mennyire könnyű olvasni és átélni. És mennyi ismerős alakot, helyzetet találok bennük, szinte olyan, mintha filmet néznék! Milyen közvetlenül tudom ezeket a regényeket a saját életemhez kapcsolni.

Egy párhuzamos valóságban elmerülni azóta szükségletté vált.

Ha két történet között szünetet tartok (hiszen nem tudok csak úgy az egyikből a másikba ugrani, kell köztük egy-egy nap feldolgozás), akkor mindig gyökértelennek érzem magam. Mégis kell idő a következőnek. Akkor is, ha az ember reménytelen versenyfutásban van az idővel és a könyvekkel, amiket el kéne/szeretne olvasni. 

Az a probléma szinte sosem áll fenn, hogy „akkor most mit olvassak?”, folyton ott sorakoznak a polcomon az új kötetek. Inkább megálljt kell parancsolni annak, hogy a frissen megjelent regények mellett egyszer-egyszer visszanyúljunk valami régihez, amit próbára lehet tenni: vajon igazi remekmű, örök emberi történet-e. Nem kihívás, és nem fogadalom ez – minek terhelje az ember magát ilyesmivel? Egyszerűen csak úgy alakult, hogy az elmúlt évekre mindig jutott egy-egy klasszikus, amit beiktattam. Biztosan vannak, akik újra meg újra elolvassák a kedvenceiket, vagy akiknek az az élete, hogy félig ezekben a világokban időznek, mert ez a munkájuk, a hivatásuk, vagy a legkedvesebb időtöltésük. Elhiszem –

olyan jó néha elmenekülni a saját korunkból, a saját vívódásainkból.

Nem is emlékszem már, mivel kezdődött…

Goethe Vonzások és választásokával, aminek mindig is csalogatott a címe? Vagy az Anna Kareninával, amit mindenképp meg akartam élni felnőtt nőként is? Voltaire Candide-jával, ami az egyik kedvenc kötelező olvasmányom volt, de le akartam tesztelni húsz év múltán is, vagy Déry Tibor A befejezetlen mondatával, ami viszont addig kimaradt az életemből? Esetleg azzal, hogy tavaly bepótoltam egy régi mulasztásom, Dosztojevszkijtől A Karamazov testvéreket? Nem tudom, de mindegyik hatalmas tanulságokat hordozott, és elementáris élmény volt.

Volt köztük, ami azonnal beszippantott, és semmilyen erőfeszítésembe nem került végigszáguldani rajta. (Például a Vonzások és választások vagy a Candide, ami tényleg észvesztő sebességgel meséli el a történetét, a lélektani rezdülések nagyvonalú ignorálásával.) Volt, ahol meglepve tapasztaltam többoldalnyi leírásokat, egy-egy hasonlat bő lére eresztett kifejtését, de ezzel együtt is annyi mindenre segített rálátni, olyan komplex képet nyújtott egy korszakról, hogy inkább ez maradt meg bennem, mint a sok díszítés. (Ez volt az Egy befejezetlen mondat, amit közvetlenül Klaus Mann Mephistója után olvastam, így az volt az érzésem, a ’30-as évekbe, és a polgári kultúra csődjébe elég mély betekintést nyertem.)

Amikor pedig az Anna Kareninát faltam be (az első mondattól kezdve olyan könnyedén, mintha a szemem korcsolyázna a papíron), akkor azt éreztem: csak most érthettem meg, most érezhetem úgy, hogy Anna Karenina én vagyok.

Minden adaptációt más szemmel nézek azóta – sajnos mindet hiányérzettel. Egyedül Mészáros Mártában bízom, aki Anna Karenina utolsó napját szeretné évtizedek óta megfilmesíteni – azt is megértem már, miért.

Milyen volt A Karamazov testvérek?

Amikor a barátaim elámultan kérdezték, hogy milyen volt A Karamazov testvérek, általában azt feleltem: „Ha az első 500 oldalon átverekszi magát az ember, akkor a következő 500 már katartikus”. De persze túlzok – az első 500-ban is voltak nagyszerű jelenetek, de köztük elég sok üresjárat, mármint ami nekem annak tűnt, mert nem kötött le. De az az egy-két jelenet, ami ezekből kiugrott, olyan felfoghatatlan emberismeretről és emberszeretetről árulkodott, amilyennek sehol máshol nem találtam nyomát. Azt hiszem, a keresztényi irgalom ebből a regényből nyert értelmet számomra, ahogy a bűnhöz és a bűnöshöz (Dosztojevszkij kedvelt témáihoz) való megközelítésről is teljesen újat tanultam.

Dosztojevszkijt olvasni olyan volt, mintha felemelkedtem volna földről, és abból a perspektívából felsejlett volna előttem a dolgok valódi természete és az élet valódi értelme, amit annyi minden eltakar a szemünk elől.   

Ezért gondoltam azt, hogy akkor idén meg nekivágok A félkegyelműnek, mert bár az olvasási szenvedélyem épp Dosztojevszkijjel kezdődött, de ez a regénye is kimaradt az életemből. Lehet, hogy nem is jókor futottam neki – annyi minden múlik az időzítésen –, de megint az volt az érzésem, hogy az első 500 oldalon valahogy keresztül kell jutni ahhoz, hogy az ember eljusson a lebegésig, csak itt százötven oldal marad a végére. És persze a könyv első felében is akadtak megrázó mozzanatok, amik olyan erővel rezonáltak a mai korunkra, hogy szabályosan beleborzongtam, de aztán valahogy mindig megtorpant a lendület.

A közösség szempontjai

Ugyanakkor megdöbbentő volt azzal szembesülni, milyen másképp éltek százötven éve az emberek, hogy mennyivel kevesebb tapasztalatuk volt a világról, és mennyivel többet értettek az emberből – egyáltalán, hogy mennyivel jobban figyeltek egymásra. A korabeli nemesség mással sem volt elfoglalva, mint hogy a köreiben szövődő viszonyokat elemezze, értékelje, hogy a naponta zajló társasági eseményeket kibeszélje és feldolgozza, és a kapcsolati hálót tovább szője.

Kegyetlen szembesítés a mai olvasónak, mennyivel fontosabbak voltak a közösség szempontjai és a társadalmi berendezkedés stabilitása, illetve a földi örömök hajszolása helyett valami magasabb rendű boldogság kivívása, mint a mi korunk egyéni kiteljesedésre ösztökélő értékrendje.

Illetve, hogy az erkölcsi kérdéseknek mekkora jelentőséget tulajdonítottak, és a tisztaság, önzetlenség milyen megkérdőjelezhetetlen értéknek számított, szemben a mi állandó kételkedésünkkel és ironizálásunkkal. Dosztojevszkijnél nincs irónia, és nincsenek relatív győzelmek és bukások. Csak teljes megsemmisülés van (ahogy egyébként az Anna Kareninában is).  

Egyszerűen letaglózó ilyen tiszta értékekről olvasni, és ilyen szilárd világképbe csöppenni – ami ugyanakkor nem ítélkezik az eltévelyedettek, a gyengék vagy a bűnösök felett, hanem épp ellenkezőleg: minden pszichologizálás nélkül (hiszen az még nem is létezett) mélyen érti és szereti őket is.

Miskin herceg, a történet főhőse ugyan egy eszményt képvisel, de ő sem hibátlan, időnként teljesen összezavarodik, kitör belőle a frusztráció, vagy összeomlik, ráadásul két nő között vergődik, és nem tud döntéseket hozni, de hát épp ez a lényeg: jobb nálunk, de ember ő is.

Mindazt egyesíti A félkegyelmű is, amiért érdemes időnként visszatérni a régi nagy mesterekhez, és megmerítkezni a letűnt világukban: mert ettől egy másik perspektívából tudunk kitekinteni a saját életünkre. Léteznek örök emberi játszmák, mintázatok, és típusok – ezek segítenek ahhoz, hogy bármilyen kultúrához vagy korhoz kapcsolódni tudjunk –, de találhatunk ott olyan hitrendszereket és értékeket is, amik alapjaiban kérdőjelezik meg a mi felfogásunkat. És ez bármilyen fájdalmas, egyben gyönyörű szép is, úgyhogy én jövőre tényleg nekifutok a József és testvéreinek.     

Gyárfás Dorka