–

Drága kincsem!

Azt hittem, ez nekünk simán megy majd.

Hiszen ismerem a testemet, a női testet, amely téged is életre formált, és ismerem a testedet, jobban, mint bárki másét, hisz 12 éve figyelem, vigyázok rá, ölelem, táplálom, mosdatom, és ha kell, gyógyítom.

Azt hittem, ez nekünk simán megy majd.

Hiszen ismerem a lelkedet, és te is az enyémet, nincs olyan dolog, amiről ne tudnánk beszélni, vagy ha fölös a szó, hallgatni akár, értve úgyis mindent egy pillantásból, érintésből, mozdulatból.

Éveken át pelenkáztalak, majd kísérgettelek a mosdóba, én tanítottalak meg arra, miként bánj magaddal, hogyan óvd azt, amid van, azt a csodát, mert hát nem csodálatos, hogy minden részed ép, arányos, és tökéletesen működik?! Hányan cserélnének veled testet, istenem…

Korábban én csináltam mindazt, amit már jó ideje te, egyedül, és emlékszem, hányszor gondoltam pelenkázás közben arra, hogy ezt valaki egyszer velem-értem is évekig csinálta: az anyám, meg persze az apám, de leginkább az anyám mégis.

Ha ennyire jól ismered valaki másnak a testét, nem gondolod, hogy egy olyan hétköznapi, saját életedből jól ismert dolog, mint a menstruáció, meglep majd. Hisz láttál már jönni sok mindent abból a jól ismert testből innen-onnan. Tartottál kicsiny fejet éjnek évadján hányás közben ezerszer, támasztottad az elvileg öntapadós zacsit kézzel soká, amikor gyanús volt a hurut, és kellett a vizsgálat, drukkoltál bili felett, ünnepeltél pisit, kakát, pukit, kieső fogacskát, nem csak első lépést, szót, iskolatáskát.

Tudod, kicsim, azt hittem, amikor majd először megjön neked, akkor az olyan lesz, mint mikor felálltál, mondjuk, vagy először ettél almapürét. Tapsolunk majd, meg átöleljük egymást, és szaladunk felírni a dátumot, el ne felejtsük.

Úgy képzeltem, nagy bulit csapunk majd, te meg én, amikor „nagylány” leszel, brrrr, de hülyén hangzik, erre sincs jó szó, csak béna vagy orvosi… Női muri, ajándék, közös titok, büszkeség… efféléket gondoltam, ha elképzeltem az elsőt.

Meg azt, hogy még van időnk.

De mióta vagy, mintha duplán, triplán olyan gyorsan telnének a napjaim, mert annyi minden történik velünk. Leginkább annyi jó, szerencsére.

És azzal sem számoltam, hogy gyorsabban érik a lányok teste ma, mint ért a miénk, hogy a lélekkel mi van, azt nem tudom.

Láttam, persze hogy láttam, változol, nőttél egy csomót, máshogy is nézel ki, elmúlt, ami babás, jött valami más, valami másként gyönyörű, gömbölyűbb, puhább, mégis feszesebb.

Mondják, hogy a kamaszok esetlenek, aránytalanok, átmeneti állapotban lévők. De te valahogy egyre gyönyörűbb vagy. Talán minden anya így látja a gyerekét, nem tudom, én nem vagyok minden anya, csak a tiéd, és ha rád nézek, egyszerre olvad el a szívem és rándul görcsbe néha a gyomrom, nagyon féltelek.

Mert pár pillanat csupán, és el kell, hogy engedjelek egészen, azzal, azokkal, akiket te választasz magadnak útitársakul, és csak remélni tudom, hogy jól bánnak majd veled.

Úgy sajnálom, kicsim, hogy nem tudtam lazán és önfeledten fogadni a hírt, hogy menstruálsz, mert bár megöleltelek, és mosolyogtam, láthattad a szememben a rémületet is.

Tudod, eddig, ha véreztél, akkor az bajt jelentett.

A vér veled kapcsolatban már akkor para volt, amikor még csak vártalak. Egy terhes nőnek az, hogy vérezni kezd, a legnagyobb félelme. (Szerencsére veled, velünk, minden rendben volt.) Aztán megszülettél, és még meg sem szoktam, hogy anya vagyok, már jött az a korszak, amikor legszívesebben visszagyűrtelek volna magamba valahogy, mert a mozgás nem adja magát könnyen, esni-kelni kell, és sérülni közben, nem megy másként. Kartörés, kék-zöld foltok, lenyúzott térd, kalandosan cseperedtél te is. De megtanultál járni, szaladni, biciklizni, rollerezni, fára mászni, én pedig megtanultam (valamelyest) nem túlzásba vinni a fékezést, a féltést, a hangzó aggódást.

Mégis nehéz most a véredet mosva szívből mosolyogni. Az anyád össze van zavarodva. Ez van.

Amióta csak létezel, szeretné könnyebbé tenni az életedet, enni adni, ha éhes vagy, tisztaságot tartani körülötted, segíteni lázon, hascsikaráson, fejfájáson – de ezzel a vérzéssel nem tud mit kezdeni.

Valami elmúlt végleg, valami elkezdődött, micsoda közhely, de ilyen közhelyekből áll az élet, mondjuk, rítusnak is hívhatjuk vagy rutinnak kevésbé ünnepélyesen.

Ez a „dolog” most már lesz, mindig lesz a közös életünkben, és annyit tehetünk mindössze, hogy megtanítalak pár praktikára, amelyek vagy beválnak neked, vagy nem, mert te egy másik nő vagy, aki most már, ebben is, a saját útját járja majd.

Emlékszem, nekem egész máshogy volt, máskor, hiába vagyok az anyád, úgy látszik, mégsem egészen örökletes ez a séma. Úgyhogy bizonyos részletekben csak tippelek, okoskodom, hiába menstruálok én is – három évtizede.

Nekem lassan vége, ami neked most kezdődik, én már nem szülhetek, te meg majd fogsz, vagy nem, de a döntés a tiéd lesz, én már nem dönthetek.

Ha rád nézek, sokszor eszembe jut: nincs elmúlás, nincs halál. Nem az újjászületésben hiszek, hanem abban, hogy az én megváltásom te vagy, beléd épült mindaz, ami belőlem kikerült, viszed tovább, amit nekem le kell tennem. És a testedben is ott van a lehetősége a folytatásnak. Itt van ez a vér, lám, – mutatom, hogy kell kisikálni a textilből – ez a vér a bizonyíték, édesem.

Csoda történt, csodás dolog megint, de mi csak csodálkozunk, megszeppenve nézzük egymást.

Szeretnék neked annyi mindent mondani, szép és fontos dolgokat, de megkukultam. Te is csak olyanokat mondasz, hogy „ez szívás, meg a férfiaknak könnyebb, nekik nem kell havonta küszködni betéttel, tamponnal, olykor görccsel, hol itt az igazság?”…És erre én legfeljebb annyit tudok válaszolni, hogy értelek. Tényleg unalmas és fárasztó és kényelmetlen és fájdalmas menstruálni. Sokba kerül. De a létünk része, és amennyire terhes, annyira nehéz lemondani róla, amikor már nincs, nem olyan egyszerű, mint képzeljük korábban, amikor még uralja ciklusaival az életünket.

Viszont ha rád nézek, kicsim, akkor arra gondolok, a te létednek volt ez a sok év női nyűg az ára. És fizettem volna érted sokkal, de sokkal többet is. Egy napon, egy másik olyan napon, amelynek emléke beléd ég majd, megértesz.

                            Anya