–

Amúgy nem bírom a nyarat.

Nem szeretem, ha ragacsos a bőröm (vagy ha a mások bőre ragacsos). Nem viselem túl jól a meleget. Nem bírom a tangapapucsokat, mert feltörik a lábam. Nem szeretem, hogy nyáron minden rendszer szétbomlik (jó, nem mindegyik, amelyiknek kéne, az richtig nem), vagy egyszerűen csak leáll. Hogy alig lehet elérni bárkit, valamit normálisan elintézni. Hogy az emberek megkergülnek. Hogy jönnek az „out of office” üzenetek. És legfőképpen, nem szeretem a strandokat. Mármint azokat a strandokat, amik városban vannak.

Az identitásom egyébként a Tisza partján csírázott (aztán burjánzott túl önmagán).

Sokszor eszembe jutnak a régi nyarak, amikor csattogtunk le a kis pacskerunkban a Füzi strandra. Néztük a fényes iszapban cikázó rákokat, és félve dugtuk bele a talpunkat a vízbe (mert rettegtünk, hogy megharap az ollós, folyami állat). Egy szál bugyiban strandröpiztünk, feküdtünk a homokban, és gyepáltuk a felfújható, sárga-kék gumikrokogyélust. Barnák voltunk és csenevészek.

Aztán homokos térdekkel iszkoltunk a töltésen át hazafelé a kis utcánkba, ami a mai napig az utolsó utca a városban, az köti össze az üdülőtelepet a központtal. Mire hazaértünk, mama már megfőzte a kukoricát, és ki volt készítve a dinnye is a viaszosvásznas asztalra. Forma–1-et néztünk, ha éppen volt futam, majd bealudtunk a tévé előtt, és másnap már korán reggel nyígtunk, hogy „Najuka, menjünk a Füzire”. Najuka meg cipelt minket, mint a bolond, mert mindent megtett azonnal a kisunokáiért.

A kis krokogyélusommal a Füzi strandon, Tiszalökön, '86 nyarán

Ezek voltak a jó nyarak.

Aztán valami elmúlt. Megutáltam a meleget. Nem bírtam magammal mit kezdeni.

Mostanra persze rájöttem, hogy miért.

Szerintem az ember természetes állapota mégiscsak a nyaralás. Amikor nem kell foglalkozni semmivel, hanem igazán, száz százalékosan önmaga lehet, újra gondtalan gyerek, homokos térddel, könyékig csurom dinnyésen, egy szál kisbugyiban, nem törődve semmivel az égvilágon.

Persze, nem mindenkinek ugyanaz a nyaralási forma a természetes. Valaki szereti a puccos szállodákat, ahol mindent elé raknak, valaki az elvonulást kultiválja, másoknak meg elég egy tengerpart egy idegen országban.

Ez utóbbi vagyok én.

Szóval egy tengerpart... lehetőleg karnyújtásnyira. Konstans harminc fok. Végig napsütés, egy étterem a parton, ahol van friss kalamári meg bor. Egy törölköző. És egy bikini. Ennyi.

A bőröm egy ilyen héten már a második napra visszanyeri eredeti állapotát, nem kell semmilyen smink, estére csak egy kis fényt teszek a számra. Vizet iszom, mellé némi bort, de azt nem annyira kívánom, mert tiszta tudattal akarom magamba szívni az összes pillanatot. A fürdőruha anyagát meg begyürködöm, hogy minél nagyobb területet érjen a nap. A testem szinte újjászületik a sótól, begyógyulni látszanak műtéti hegek és az apróbb vágások is. A hajam begöndörödik, csak meg kell fésülni, azt is elég napjában kétszer. Olyan puha, mint egy újszülött kutya bundája, és annyira tökéletes, hogy amikor fél órát abajgatom odahaza a fürdőben, akkor se lesz ilyen, ez csak a sótól és a fénytől tud ennyire klasszul kinézni.

Napozás közben a kedvenc albumaimat hallgatom.

Amúgy is, napozás közben a kedvenc albumaidat hallgatni olyan, mintha a világból minden gond eltűnne. Azokban az órákban persze ezt hajlamos vagyok el is hinni.

Este friss tengeri gyümölcsöket eszünk, kiülünk a partra. Még egyszer visszamegyünk a vízbe, bár már sötét van, és egy kicsit azért félelmetes, főleg a medúzák miatt. (Mindig azt képzeltem, hogy a medúzák világítanak, biztos valami mesében láttam.)

Persze, azért kicsit meg is unom az egészet, mondjuk, úgy az ötödik napra. Az ember – úgy látszik –, nem bírja túl sokáig elviselni a természetes állapotát. Vakarózni kezd, és vissza akar menni a világba, hogy tegyen valami hasznosnak gondoltat is. 

De ezek a hetek, tele sóval és fénnyel, nagyon kellenek, hogy emlékezzünk, honnan jöttünk, és milyennek kéne lennünk, ha a világon nem volna semmiféle gyűlölet meg harag, és mindenkinek egyenlően jutnának javak. Persze ilyen sosem lesz, de ha csak kis időre is, jó lebegni.

Két napja vagyok itthon. A hajam nem mostam meg, van benne még egy kis tenger. A bikini által hagyott sávok ennél azért valamivel tovább fognak látszódni a testemen, szeretem ezeket a fehér lenyomatokat, még szeptemberen is eszembe jut, hogy voltam egy hétig gondtalan. 

Októberre ebből már semmi se' lesz...  Addig ezeket elviszem magammal.

Szentesi Éva

A fotók a szerző tulajdonában állnak.