–

Gyárfás Dorka/WMN: Mostanában lettél ilyen visszahúzódó vagy mindig is az voltál?

Závada Péter: Biztosan sokat változtam az utóbbi öt-hat évben… Meguntam, hogy állandóan exponáljam magam. De azt hiszem, alapvetően mindig ilyen voltam, csak egy időre sikerült fölülkerekednem a gátlásokon.

GY. D./WMN: Úgy tudom, életformát is váltottál, odafigyelsz az egészségedre, amitől még a verseid letisztultabbak lettek. Az első két köteted még szertelen volt és szenvedélyes, a Roncs szélárnyékban már éteri és elvont.

Z. P: Nem tudom, hogy a versek az életmódváltás miatt lettek-e letisztultabbak. De az tény, hogy a Mész egy része még akkor íródott, amikor bizonyos értelemben harcoltam magammal. Már eldöntöttem, hogy életformát váltok, de még nem tudtam, sikerül-e. Az új kötetben már valóban van egy visszavonulás.

GY. D./WMN: Meg egy kis eltávolodás is. Olyanok ezek a versek, mint a lufik, amik szállnak az ég felé, mi pedig próbálunk utánuk nyúlni.

Z. P: Érdekes hasonlat. (nevet) A lufi üres, és én remélem, hogy ez a könyv nem az. Az ember gyászolja is, amit hátrahagy, de próbál közben új kihívásokat találni. Nagyon régóta foglalkozom versekkel, így nyilván azok a szövegek villanyoznak föl, amelyek újfajta intellektuális kihívást jelentenek. Most éppen az, ami nem a hétköznapi életünket ragadja meg, hanem egy képileg és nyelvileg is összetett fantáziavilágot. Azt szeretem, ha egy szöveg kihívások elé állít, nem adja magát könnyen. Ilyen szövegeket próbáltam írni.

GY. D./WMN: Azt hittem, a versírás nem ennyire tudatos folyamat, hanem az ember próbálja kibányászni magából, ami belül mocorog.

Z. P: A mocorgás mindig ott van. Mindig előbb jutnak eszembe szavak, félmondatok, hangulatok, mint hogy tudnám, mit akarok velük kezdeni.

GY. D./WMN: Te választottad a címlapon szereplő festményt?

Z. P: Igen. Richard Diebenkorn egy XX. századi kaliforniai festő, aki főleg San Francisco és Berkeley környékén festett tengerparti tájképeket vagy utcarészleteket, gyakran emberi alakok nélkül. Nagyon megtetszett, amikor elképzeltem, hogyan élhetett: meleg éghajlat, tengerpart, mégis komoly művészi elhivatottság. A tengerparthoz manapság inkább azt társítjuk, hogy valaki szörfözik vagy bulizik, nem pedig azt, hogy olvas és ír. De én szeretném azt hinni, hogy az ember úgy is lehet művész, ha nem rokkan bele. Ez nyilván az életmódváltásommal is összefügg:

szeretnék úgy dolgozni, hogy az magas színvonalat képviseljen, de ne egy sötét, kilátástalan élet társuljon hozzá.

GY. D./WMN: Nem József Attila vagy Ady a példaképed.

Z. P: Hú, nagyon nem. Ha csak meghallom ezeket a neveket, máris beugrik egy elhasznált, közhelyes költő-szerep, amitől irtózom.

GY. D./WMN: Szerinted nemcsak festők, hanem költők is élnek boldogan a tenger közelében, napsütésben?

Z. P: Abszolút. Az angolszász világban ez nem kivételes. A XX. századi angol és amerikai költészet sok nagy alakja tanít egyetemen, él egy látszólag polgári, kiegyensúlyozott életet, családja van. Lehet, hogy unalmasan hangzik, de egy bizonyos életkor után hatalmas kihívás, hogy ezt az ember meg tudja valósítani. Főleg, ha nem ilyen közegből jön, és a családi mintái nem ezt implikálják.

GY. D./WMN: Ezt magadra érted?

Z. P: Igen, nekem nem volt stabil családi mintám. Anyukám korán meghalt, és attól kezdve apukámmal laktam. Az életünk folyton változott, mindig mozgásban voltunk.   

GY. D./WMN: Az ilyen gyerekek éppen ezért már húszévesen családot szoktak alapítani.

Z. P: Igen-igen, ugyanakkor én nem vagyok korai záró, pedig nem áll tőlem távol, hogy egy élhető életre vágyjam, és igyekezzem ezt ki is alakítani.

GY. D./WMN: De biztos, hogy tudnál egy rendszerben élni? Egyetemen tanítani (hiszen PhD-re jársz, ez is lehet a célod), aztán hazamenni a családodhoz?

Z. P: Komoly kérdés, hogy az állandóságot hogyan tudnám viselni hosszú távon. A felelősséget, az egyetemi státuszból fakadó feladatokat: az adminisztrációt, az órákra való készülést, a dolgozatjavítást. Biztosan nehéz lenne. Számomra az is fontos, hogy ne váljak sem kulturális, sem társadalmi szempontból elitistává, ne szakadjak el a hétköznapok valóságától. Erre már most oda kell figyelnem: igyekszem minél többféle emberrel találkozni.

GY. D./WMN: De annak a romantikus képnek, amit a költőkről és művészekről tanulunk a suliban, ellene akarsz menni.

Z. P: Azt látom, hogy olvasóként dagonyázunk mások, és ezáltal a saját szenvedésünkben. Mint egy pletykalapot, úgy olvassuk az irodalmat is, hogy kinek milyen tragikus élete volt, és ahhoz képest milyen fantasztikus műveket alkotott. Ez talán segít a művészeken? Nem. Senki nem segít rajtuk – néhány szerencsés kivételtől eltekintve alkoholisták, drogfüggők, betegek lettek, és vagy belehaltak, vagy szegényen és magányosan haltak meg. Utána persze hatalmas becsben tartjuk őket, de akkor senki sem segített nekik.

GY. D./WMN: Ezzel nem feltétlenül értek egyet, nem lehet mindenkin segíteni. József Attilának például sokan próbáltak, de nem lehetett megváltani. És a benne tomboló energiák egy részét legalább ki tudta adni alkotás közben. Csáth Gézát sem lehetett megmenteni.

Z. P: Összetett kérdés, hogy melyik van előbb: a szenvedés vagy az alkotás, illetve az alkotás mennyire lehet terápiás hatású.

GY. D./WMN: Neked nem az?

Z. P: Az, hogy az ember ír, valahol szükségszerű, de ezt önmagában nem nevezném terápiának. Sokan kamaszkoruktól kezdve írnak, de nem feltétlenül lesz belőlük író. És ha terápiáról van szó, én a professzionális segítségnyújtásban hiszek – hozzátéve, hogy tudom, nem mindenki engedheti meg magának, mert nem olcsó. De önmagában az, hogy az ember verseket ír, nem oldja meg a problémáit. Szerintem hatalmas félreértés, amit Csáth Géza ír a naplójában, hogy az embernek nem szabad elpusztítania a démonjait, mert akkor nem tud miből alkotni. Biztos alkati kérdés is. Van, aki enélkül nem tud dolgozni, mert már megszokta a depressziót, a szorongást, és otthonosan mozog benne – de szerintem ez valójában nem az alkotásról szól, hanem az emberi személyiségről általában.

Én például hosszú távon nem tudok úgy létezni, ha szorongok – tehát írni sem tudok így.

Különben is annyi trauma és nehézség éri az embert az élete során, nem kell még mesterségesen fenn is tartani egy megterhelő állapotot. Én úgy látom, hogy meg kell próbálni minél jobban lenni – a lehetőségekhez képest.

GY. D./WMN: Ezzel a verseskötettel mintha inkább kivonni próbálnád magad a hétköznapi hatások és problémák alól.

Z. P: Igen, úgy döntöttem, ezekből a versekből kihagyom a politikumot és a közéletiséget, mert nincsenek adekvát válaszaim a jelenlegi helyzetre. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozom vele vagy nincs róla véleményem, de ez a kötet nem erről szól.

GY. D./WMN: Van egy polgári foglalkozásod, illetve inkább alkalmazott művészi munkád: színházaknak írsz szövegeket. Abból mennyire tudod kihagyni az önkifejezést?

Z. P: Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy hihetetlenül élvezem a munkámat. Szenvedélyes színházlátogató és színházi dolgozó vagyok. Fantasztikus, hogy ebben a közegben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik osztják azt a szoft-őrületet, amiben élek, tehát egy közös őrületben létezünk nap mint nap. Mindenkinek az a legfontosabb, hogy valami izgalmasat hozzunk létre – ezért képesek vagyunk akár nyár közepén, a tűző napsütésben is egy fekete dobozba száműzni magunkat. Új világokat akarunk teremteni, és ebben mindenki érdekelt.

GY. D./WMN: És ez ugyanúgy megvan az Operettszínházban, mint egy amatőr társulatnál…

Z. P: Igen, az, hogy megteremtsünk egy a valóságoshoz képest többé vagy kevésbé eltérő világot, minden színházban közös, ezért nem is teszek különbséget köztük. Nincsenek jobb és rosszabb színházak, csak jobb és rosszabb előadások vannak. Azt is beláttam, hogy az ember nem mindig maga választja a lehetőségeit: hogy mely színházakban, mely rendezőkkel dolgozik együtt – sokkal inkább az élet alakítja, és ezáltal lényegesen izgalmasabb dolgokat is megismerhet, mint amire számított. Olyan, mintha lenne egy százszobás kastély, ahol az ember mindig egy másik terembe nyithat be, és egy idő után rájön, hogy nem érdemes azt mondani: engem csak ez vagy az a szoba érdekel – például az, ahol elvont magas művészettel találkozhatom –, hanem örülnie kell annak, hogy benyithat mindenféle terekbe.

GY. D./WMN: Az Operettszínházas munkáid, például a Szegény Dzsoni és Árnika című mesejáték vagy a Riviera girl című operett mit adtak neked?

Z. P: Elsősorban alázatot. Elképesztő alázatot tapasztaltam a színészek részéről, ahogy a művekhez, a zenéhez, a karmesterhez viszonyultak. Ez korábban ismeretlen volt számomra. Attól, hogy az operett része az ének, a zene és a mozgás, valahogy energiával telítődik a színház. Belép az ember az épületbe, és bizonyos értelemben mindig fesztiváli a hangulat.

GY. D./WMN: Most már osztod azt a régi színházi igazságot, hogy „a könnyű műfaj a legnehezebb”?

Z. P: Mindig is ezt vallottam, mivel a rapzenét is könnyű műfajnak nevezik, pedig iszonyú nehéz jó rapszöveget írni. (Závada az egyik alapítója az Akkezdet phiai nevű rapformációnak – a szerk.) Ahogy óriási kihívás a jó operettlibrettó is. Meg kell felelni bizonyos formai követelményeknek, a szövegnek illeszkednie kell a ritmushoz, a zenéhez, és figyelni kell arra is, milyen magánhangzókat használunk a különböző lágékban, hol lehet jól kiénekelni őket. Nyilván az sem utolsó szempont, hogy szóljon valamiről az a szöveg. Úgyhogy talán soha annyit nem szöszöltem még szöveggel, mint az operettlibrettókkal – valódi kihívás volt.

GY. D./WMN: Megszeretted ezt a zenét is?

Z. P: Amikor elkezdtem, még nem voltam biztos benne, hogy az én műfajom lesz (enyhén szólva sem), aztán megszerettem. Nem véletlenül világhírű Kálmán Imre.

GY. D./WMN: Hogy jutottál eszébe az Operettszínháznak egy ilyen munka kapcsán?

Z. P: Egy külsős rendező, Szenteczky Zita vitt be, és az első előadás során nagyon sok segítséget és figyelmet kaptunk, nyilván munka közben tanultunk bele a műfajba, a színház művészei pedig végígkísérték velünk a munkafolyamatot. Felfigyelnek arra, aki tud librettót írni, mert nincs sok ilyen ember Magyarországon. Látták, hogy én viszonylag gyorsan dolgozom, elkészülök időre, megbízható vagyok.

GY. D./WMN: Tényleg? Még ebben is polgár vagy, hogy meg lehet bízni benned?

Z. P: Igen, mert szeretem csinálni, nem nyűg nekem. Nem vekengek, tudod? A vekengést nem tudom elviselni.

GY. D./WMN: Az mit jelent?

Z. P: Nem szenvelgek, nem sajnáltatom magam. Az mind csak póz.

Művészetet szeretnék csinálni művészkedés nélkül. Nem az érdekel, ami a munka körül van, hanem maga a munka.

GY. D./WMN: Milyen benyomásod volt Kerényi Miklós Gáborról?

Z. P: Nyilván nem sejtettem, ami a háttérben zajlott – ahogy sokan mások sem sejtették. Rendezőként elvitathatatlan erényei vannak. Amikor megtudtam ezeket a dolgokat róla, nehéz volt feldolgozni.

GY. D./WMN: Nekem a Bukás című filmben Hitler titkárnője jut eszembe arról, hogy bizonyos emberek, akik a hatalom közelében vannak, tényleg nem feltétlenül ismerik a vezetőiket. Vajon támaszkodhat-e az ember pusztán a saját, személyes benyomásaira? Mondhatja-e, hogy én csupa jót tapasztaltam, tehát számomra ő ilyen?

Z. P: Kösz. (Nevet.) Nem, természetesen nem. Az igazság sosem egyoldalú, rengeteg vetülete van. Arról, hogy az ember hogyan viselkedik zárt ajtók mögött, vagy otthon, a négy fal között, fogalmunk sincs. Mindenkiről kiderülhet bármi. A kérdés az, hogy az illető akár nyilvánosan, akár az intim szférájában átlép-e bizonyos határokat. Semelyik fronton nem bántalmazhat, alázhat, szégyeníthet meg másokat. Ha ezt teszi, derüljön csak ki.

GY. D./WMN: És mit csináljon, akiben tényleg tombolnak sötét energiák, de képtelen őket elfojtani? 

Z. P: Élje ki a munkában. Menjen el sportolni. Destruktív energiák mindenkiben dolgoznak, a határ ott húzódik, hogy az ember képes-e kordában tartani őket vagy sem. Fantáziálni mindenki szokott, de a fantázia önmagában nem bűncselekmény. Csak ha mások akarata ellenére meg is cselekszi őket az ember.

GY. D./WMN: Te hogyan vezeted le ezeket az ösztöneidet?

Z. P: Jelenleg épp nem sportolok, mert sok volt a munkám, nem fért bele, de azelőtt kosárlabdáztam, edzettem, úsztam.

GY. D./WMN: A Roncs szélárnyékban hozott neked egy ösztöndíjat – ami részben havi apanázst jelent, részben kétszer egy hónap németországi utat. Melyik jelent neked többet?

Z. P: Szerencsés alkat vagyok abban a tekintetben, hogy jól tudok otthon is dolgozni. Az utazást és a környezetváltozást viszont elengedhetetlenül fontosnak tartom az íráshoz. A stuttgarti hónap alatt sok, más országból érkező művészet is megismerhetek majd, ami mindig szuper – már gimnazista koromban is több külföldi barátom volt, így tanultam meg angolul és olaszul. Szeretem a multikulti társaságot, mert ott mindig inspiráló hatások érik az embert. A másik egy hónapos utazás Berlinbe szól, ami nyilván egy fantasztikus város. Több mint tíz éve írok verset, és publikálok, így természetesen jólesik az elismerés.

GY. D./WMN: A könyv recenzióiból úgy tűnik, már nem kell bizonyítanod, hogy helyed van az irodalmi életben, és nem az apukád (Závada Pál író) fiaként tekintenek rád. 

Z. P: Igen, azt hiszem, ezen túl vagyok. De közben azt remélem, mindig van hová fejlődni. Félelmetes, amikor az ember megelégszik önmagával. Olyankor belemerevedik a saját hangjába, stílusába, és előbb-utóbb kiüresedik. Ezt szeretném elkerülni.

GY. D./WMN: Akkor nagyon jó barátok kellenek melléd…

Z. P: … meg önreflexió. Meg kell próbálni jól lenni, de ha az ember túl jól érzi magát, az is gyanús. Hatalmas kiváltság, hogy akadnak emberek, akik olvassák a verseimet – hiszen olyan kevés költőt olvasnak manapság, ezért a felolvasóesteken, beszélgetéseken mindig megemlítem néhány kortársamat is, hátha utána kézbe veszik a köteteiket.

GY. D./WMN: Pedig nem is szeretsz szerepelni.

Z. P: Nehezen viselem, de közben megtisztelőnek is érzem. Álszentség lenne, ha panaszkodnék. De nem szeretem ismételni magam. Ha kijön egy új kötet, mindig meg kell vizsgálnom, hogy a rám irányuló figyelmet megérdemeltem-e. Igaz ugyan, hogy ennek egy része még Akkezdet Phiainak és a slam poetry-korszakomnak köszönhető, de azokat is én csináltam. Szóval egy ponton túl az önmarcangolást is el kell engedni.

Gyárfás Dorka

Képek: Sztanó Alma/WMN