Ennél sokkal durvábbakat tudnék mesélni – A bulvársajtó működéséről szól a Katona új darabja (kritika)

–

Mindössze 33 éves az Angliában igencsak felkapott, fiatal drámaíró, Lucy Kirkwood. Egy olyan országba született, ahol talán még Amerikánál is jobban megfigyelhető a bulvármédia működése. Emlékezzünk csak a News of the World 2011-es botrányára. Rupert Murdoch médiabirodalmának ékköve abba bukott bele, hogy a szenzációs hírekért folytatott hajszában végül a bűncselekményekig is elment: hírességek telefonját hallgatta le éveken keresztül. Szerkesztőit börtönbüntetésre ítélték, a lapot bezárták. Annak idején ettől zengett a sajtó többi része, az ügynek mégsem lett megtisztító ereje. Hogy is lett volna? Nincs semmilyen önkorlátozó erő a sajtóban. Mindent megér, hogy első legyél a bomba hírrel. 

Mint újságíró, mindig is távol tartottam magam a médiának ettől a részétől, de kívülről természetesen figyeltem rá. Hasonló ellenérzésekkel, de némileg jobban ismerve a hátterét, mint az amatőrök és a teljesen kívülállók. Ehhez a műfajhoz masszív gyomor és hajlékony gerinc kell. De ami pár éve még korunk egyik meghatározó jelensége volt, azt mára lemosta internet és a közösségi média – persze hasonló attitűddel –, de ennyiben Lucy Kirkwood darabja máris elkésett, mire eljutott Magyarországra. Ma másképp működnek a dolgok, nem lehet néhány elvtelen szerkesztő nyakába varrni a bűnöket.

A Katonát igazgató Máté Gábornak azonban nyilván csak az lebegett a szeme előtt, hogy olyan a kortárs színművet találjon, amit mai nyelven írtak, ránk emlékeztető átlagemberekről, aminek a szerepeit ki tudja osztani a társulatában, és ami talán egy fiatalabb közönséget csalogat a színházba.

Azon már könnyen átsiklott, hogy mond is-e valamit az előadással. Van-e értelme két felvonásban azon rugózni, hogy végül mindig a pénz beszél; és a médiát kiégett, cinikus, frusztrált véglények működtetik. 

Az első részben egy Playboy-ra hajazó férfimagazin szerkesztőségében járunk, ahol a főszerkesztő (Kocsis Gergely) bármit lenyom bárkinek a torkán, aki a szobájába téved – legyen az fiatal újságíró vagy gyakornok, aki nem akar nyilvánvaló hülyeségben részt venni, vagy a magánéletét kiárusítani; vagy akár a lánya félpucér képeinek jogtalan felhasználása ellen tiltakozó édesapa. Kirkwood legfeljebb annyival haladja meg a legprimitívebb sztereotípiát, hogy a főszerkesztő halvány emlékeket még őriz egykori emberi érzéseiről, még nem felejtette el teljesen, hogy gáz, amit csinál. Ettől még persze csinálja.

A második felvonásban már egy Elle-re emlékeztető női magazin szerkesztőségében találjuk magunkat, ahol a férfimagazintól elüldözött gyakornok munkát keres. Itt már nem történik kísérlet a sztereotípiák elkerülésére: azt kapjuk, amire mondjuk Az ördög Pradát visel ismeretében számíthatunk, csak más hangfekvésben: egy kielégítetlen és hisztérikus picsát (Pelsőczy Réka alakításában), aki megszállottan fáradozik azon, hogy minél több komplexust ébresszen a nőkben. Ez már csak azért is irritált, mert több olyan főszerkesztőt ismertem, akire ez a leírás semmilyen módon nem illett, de még inkább zavart azért, mert ez a szemlélet mára érvényét vesztette.

Amit Kirkwood 2012-ben megfogalmazott, azt egyszerűen túlhaladta az idő. Az igényesebb női magazinok piacán új trend vette át az uralmat: többé nem illik a tökéletességet hajszolni. Nem csak a WMN-en, sehol, a fősodorban sem.

Most a „Vállald magad, és hibáidat”, meg az „Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy”, és a „természetesség” jelszava dívik, és mindezt feminista alapokon. Egy újabb felkiáltójel, hogy milyen gyorsan elavulnak a gyenge színművek.   

Ugyanis ezen kívül csak annyi történik, hogy Kirkwood felmenti az ilyen magazinoknál dolgozó fiatal munkatársakat, mert azoknak ki kell fizetniük a Londonban közismerten drága bérleti díjat; valamint bohócot csinál az egyetlen olyan szereplőjéből, aki azzal az elhatározással érkezik a történetbe, hogy erkölcsi győzelmet arasson a bulvármédia felett. A drámai konfliktus ezzel kimerült, meglehetősen gyorsan és fájdalommentesen. Senkiért nem fáj a szívünk, és nem szörnyülködhetünk még a hatalom beteg működésén sem.

Csak a színészi munkáról van értelme beszélni, arról is igazán csak két esetben: Pelsőczy Réka és Takátsy Péter alakítása kapcsán. Mert bár mindkettejüknek egy leegyszerűsített, karikatúraszerű figura jutott, de ők legalább teljes valójukkal tették magukévá a szerepet.

Pelsőczy a testét és lelkét adta érte, valamint életkora összes tapasztalatát és fájdalmát, Takátsy meg tartást és esendőséget kölcsönzött egy karakternek, ami felett könnyű lett volna ítélkezni.

És mindketten tudták azt is, mennyi humort engedhetnek meg maguknak ahhoz, hogy a szerepük még komolyan vehető maradjon, de a darabnak valami tétje is legyen. Az írói hiányosságokat nyilván nem kompenzálhatták, de amíg ők színpadon voltak, legalább volt mit nézni.  

Kocsis Gergelyen nehéz fogást találni, mert rettenetesen iparkodik, mégis az az érzése az embernek, hogy még életében nem járt szerkesztőségben, és fogalma sincs, milyen emberek dolgoznak ott. Valamiért nem tudja elképzelni, hogy akár ugyanolyanok, mint ő, ezért nem hagyja, hogy rásimuljon a szerep. Az újonc Rujder Vivien egyelőre csak instrukciókat követ, és volt osztálytársa, Dér Zsolt is csak egy lépéssel jár előtte: csupán a második felvonásra talált rá a hangjára. Az elsőben még azt hitte, valaki mást kell eljátszania – valakit, akit el kell játszani. Pedig azt hinné az ember, a fiatal színészek legalább a saját kortársaikat érzik belülről, és tudják, hogy nem kell erőlködni, magukból fogalmazhatnak. Sajnos nem.

Az este legnagyobb dilemmája azonban Tasnádi Bence alakításához fűződik. A tehetsége nem kérdés, de nem először fordul elő vele, hogy letér az előadás által kijelölt pályáról, és privát kabaréba kezd. Pontosan ez történik itt, a második felvonásban: eladja a lelkét egy poénért – ha mégoly fergeteges is az poén –, és tönkrezúzza a többiek jelenetét. Percekig tart, mire vissza tudjuk irányítani a figyelmünket a darabhoz. Tény, hogy nincs akkora tétje, ha az előadás maga gyenge, és hiányzik belőle a valódi dráma, de az öncélú vicceskedés még így is tiszteletlen és tisztességtelen. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy nincs egységes koncepció (legalábbis a színészvezetésben), és nincs egy közös cél, amihez mindenki hozzá akarná tenni a tőle telhető legtöbbet – van, aki csak a bőrét menti.

Amit leginkább azért sajnálok, mert az alapanyag igenis ott van: a sajtó életveszélyes hely, munkavégzésre nem biztonságos, ahogy a rémes cím üzeni, aminek a tartalmán így senki nem fog elgondolkodni.

Vessétek inkább vigyázó szemeteket a hazai folyamatokra, azt írja meg és vigye színpadra végre valaki.

Még sorozathoz is lenne benne elég muníció, szívesen adok tippeket. De ők itt, a Kamrában csak a biztonsági köröket futják. 

Gyárfás Dorka

fotók: Dömölky Dániel