-

Ha valakinek ellopják az autóját, az nem valami jó érzés. Állok, nem is tudom, mi van. Aztán szépen lassan leesik. Várom a rendőröket, és még mindig reménykedem mindenféle szarban, magam sem tudom, miben. Megjönnek a srácok, hivatalosak, de tudom, amit kicsit már éreztetnek is, hogy ez van, baszd meg, lószart se tudunk tenni. Később a nyomozó is felteszi ugyanazokat a kérdéseket, és ő már jobban érezteti, hogy ez bizony ennyi volt, megszívtam.

Ülök otthon, nézek ki a fejemből, most mi legyen. Jön a kérdés, hogy miért. Persze hamar rájövök, hogy nincs miért, ez a legértelmetlenebb dolgok egyike.

– De hát már jó vagyok – mondogatom mégis, majd újra eljutok arra, hogy ennél még az is értelmesebb lett volna, ha felrakom a pénzt vagy az egész autót pókerre.
Nyugtatgatom magam, másokkal sokkal rosszabb is történt. Igen, még annál is, hogy benne hagytam a forgalmit a kocsiban, és most majd valószínűleg pereskednem kell évekig a biztosítóval.
De újra és újra eljutok a kérdésig, pedig küzdök ellene: miért?
Már olyan jó volt minden, most is egy táborban voltam árva kölkökkel (egy gyerekotthonban vagyok ugyanis nevelő), és amikor észrevettem, hogy elvitték az autót, akkor is kaját mentem volna venni az otthonnak.

Estig elvagyok ezzel, majd mégiscsak odaszólok a rendőrségre. Jól is teszem, szólnak, be kell mennem.
Persze, várok. Nem kezdek el veszekedni a rendőrnővel, aki úgy beszél velem, mintha épp akkor loptam volna el az ő kocsiját.
 – Itt ül, és kitölti ezt – mondja, de én már ülök rég, és nemcsak magamat sajnálom, hanem őt is.
Egy kis idő múlva jön, pont amúgy is elakadtam. Közli, hogy azt nem is kell kitöltenem, csak várjak.
Valóban, jön is a rendőrnő, aki délután ott volt a helyszínen, ami amúgy a szűkebb lakóhelyem.
Kedves, van háttetkója, és sajnálkozik. Beszélgetünk, míg elérünk a nagyon messze lévő szobáig.
Elmesélem neki, mennyire keresem a miértre a választ. Megért, elmondja, hogy bár hisz a karmában, ezt nehogy odacsapjam, mert nincs értelme.
– De hát mindennek van értelme... vagy pont nincs? – kérdezem, és már elmerülnénk a schopenhaueri mélységekbe, amikor megérkezünk.
Semmi romantikus, kurvára nem skandináv krimis szoba, ugyanolyan ótvar, mint az egész épület. Olyan, mintha mindent lomtalanításból hoztak volna fel. A hűtő üvölt, mint egy szúnyogirtó helikopter, a kávéfőző retek, foltos ágytakaró a dikókon. Cigiszag mindenütt. A nyomtató nem működik.

És persze közben a folyosókon az a temérdek furcsa ember.
– Üljön le, ahová akar. Hívok valakit, aki megszereli ezt a szar nyomtatót, aztán felvesszük a vallomást, és már mehet is.
– Addig szétnézhetek? – mutatok körbe a szoba falán lévő fényképekre.
– Nézzen, persze.

A sok rohadék, gondolom magamban most, hogy károsult vagyok.
Célok, hirdeti egy kiírás. Zsebmetszők képe a villamoson, besurranó nők, törött orrú, zombi kinézetű zsebes. Odaírva, „részegnek tetteti magát”.
Aztán megpillantom őt a főhelyen.
M. apuka, akinek a gyerekeit nevelem, és aki eddig háromszor jelentett föl minket. Akinek a gyerekei annyira sérültek miatta, hogy zokognál, ha látnád. Akik a vacsoránál mesélni szoktak, hogyan törte fel apa az autót, és dobta el a babaülést.
M. apuka a képen, vezetőszáron, azzal a visszataszító cinizmussal az arcán, a „Célok” felirat alatt.
Aki lehet, hogy ellopta az autómat. Vagy a tiédet.
Valami miatt megcsavarodik az orrom, megfáztam a táborban, ahol a fiával töltöttem a hetet, persze nem azért. Zokognék, de nem fogok.
Megjön a hölgy. – Mi az? – kérdezi. – Ismerem ezt a faszt – mondom. Néz rám, összezavarodva.
Elmondom, honnan.
– És milyen egy ilyen embernek a gyereke? – kérdi.
– Háát, nem tudom, milyen? Semmilyen. Most még. Majd az ő képe is itt lesz egyszer... rossz esetben.
Nézem az arcokat tovább, és közben megy a rutin.
– Nem tudom, mit akar tőlem az élet – szakad ki belőlem. Erre nem válaszol, csak annyit mond:
– Kinyomtatom, aláírja, és mehet is.
– Jó.

Ennyi.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/MDBrockmann