A magyar nyelv szépségei

Bevallom, szerelmese vagyok a magyar nyelvnek. Igyekszem ennek megfelelően egyrészt vigyázni rá, másrészt pedig jól bánni vele. Sokszor ellenőrzöm a helyesírást, mielőtt kiadok egy írást a kezem közül. Persze, ez nem jelenti azt, hogy sosem hibázom, de azért próbálom elkerülni.

Életemben több helyen éltem már: Papkeszin, Pápán, Pécsett (igen, így kell írni-mondani, és a pécsiek háklisak is erre) és Budapesten. Mindegyik más része az országnak, más szavakkal, más kifejezésekkel. Erre akkor jöttem rá, amikor Pápára – Veszprém megye másik felére – kerültem gimnáziumba, és olyan szavakat használtak, amiket én nem értettem. Én pedig mondtam olyanokat, amiket meg ők nem értettek. Kamaszként nevettünk egymáson.

A legszebb az volt, amikor az egyikünk lapcsánkáról beszélt, másikunk cicegéről, szerintem pedig tócsi volt az asztalon.

Vagy bandurák, bere, beré, berét, berhe, bramborák, cicedli, enge-menge, görhöny, hadi rántotta, harula, huláble, kremzli, krumplibaba, krumplimálé, krumpliprósza, lapotya, lapotyka, lapsi, lepkepotyi, mackó, macok, matutka, nyist, picskedli, plácki, ragujla, recsege, röstiburgonya, rösztike, taccs, tócsni, toksa.

Szerintem nincs még egy étel, aminek ennyiféle megnevezése volna. Vagy esetleg mégis?

Az igazi sokk pedig akkor következett, amikor Pécsre kerültem egyetemre

Kicsiny országunk minden tájáról voltak ott emberek. És ahányan voltunk, annyiféleképpen beszéltünk. Néha – pár fröccs után – vérre menő viták kerekedtek, hogy „tányért” vagy „tányérat”, „rajt” vagy „rajta”, „pizsama” vagy „pizsoma”, „bevetjük” az ágyat vagy „elrakjuk”. Persze mindannyian meg voltunk győződve, hogy nekünk van igazunk, a miénk az igazi, az eredeti. Most már tudom, hogy mindenkinek igaza volt…

Írtam erről egy posztot (ITT megnézheted), és számomra is meglepő módon több mint 2000 komment érkezett

Sokan megírták, milyen szavakat használnak, amiket esetleg mások nem ismernek, és furcsának tartják. Én pedig végigolvastam mindegyiket, közben pedig jókat nevettem. 

Most pedig ezekből szemezgetve írtam nektek egy sztorit, egy átlagos magyar család mindennapjairól, magyarul. Értitek?

Jó olvasást, értelmezést, bogarászást és nevetést!

 

Magyartarka történet

Átlagos szerda cigányhajnal van. Kilenc tájt üt a vekker, épphogy túl volt mindenki a fölöstökömön. De már zajlik az élet, ami három pulyával nem könnyid.

Anya már készülődik, hogy valamit főzzön. Az egyik csemete persze cicegét akar, a másiknak pöcsmácsikra fűl a foga. A harmadik pedig zabbantana egy jó paszulyfőttet. Aztán keresztbe húzza a számítást a sors. Amint leveszi a stelázsiról a hecsedlipekmezt, észreveszi, hogy az biza megcsiccsent. Kotonozik tovább, hátha lel egy kis keszőcét. De nem. Mindegy, lesz akkor pampuska.

A szomszéd Béla bácsi hozott tegént egy vájdling böröcöt, abból majd lesz toszóka hozzá. Nem baj, hogy kicsit nő majd a gyuhájuk, amíg nem döndörejek, addig nincs gond.

Amint kilép a spájzból, látja, mi is történik éppen. A két kisebbik kászta gyerek acsítva hapucál a szobában.

Egy pillanat alatt csatara lesz, mert hiába kéri a nagyobb, a kisebb nem piríjja neki oda a putyerkát. Legszívesebben odavágná hozzájuk a kezében lévő silingát, és sivítana, hogy hagyják abba a lógabábézást. Közben pedig arra gondol, milyen édes macsigás makanyák voltak nemrég.

Alig álmodozhat, máris bahogásra figyel fel. A kisebbiknek henderkázás közben cigányútra szalad a speciál. Hiába vekengett neki, hogy amíg eszik, addig csihadjon le. Addig kvaterkáznak, amíg majdnem letépik a firhangot. A legnagyobb egy pacuha lakli, süsüvel a fején, aki egész nap gubbaszt a stokin, és bizergálja a ketyeréjét. Nem is csinál mást.

Szuktatni kezd a kászliban, majd előkap egy kotlát: akkor márpedig pulutyka lesz serclivel, kolompérból és potlohóból. Megeszik, ha szeretik, ha nem. Közben pedig csürrent egyet, és kizavarja őket az udvarra, ahová ki is piltikülnek, mindahányan vannak.

Végre lenyheség lett. Néhány perc múlva, miután kisupercoltak a gyerekek dódózni, az anya észrevett a zsalugáteren egy félig lecsikart levonót, amit valószínű, valamelyik gyermeke tett oda korábban. Még mielőtt dorza lehetett volna, meglátta, mit is csinálnak a csemetéi.

Az egyikük egy rakás büdösmargitot tofakodott egy furikban. A másik egy iporkadarabon kágyillókat versenyeztetett. És a nagy is felállt a ducskóról, aztán a csollány közül néhány kákicsvirágot szakított le koszorúnak a pecu tövéből.

Boldog volt attól, amit látott. Most már a földre szórt makuka, a hívítős cukorka staniclije sem hozta ki a sodrából. Kortyolt egyet az ibrikből, nem viribülve, hanem lassan, és begyújtotta a redlit. Ma mégis lesz pánkó mariglapeszmeggel. És ez így van jól…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Nevena1987