Aprólékosan dolgozta ki bosszújának tervét a cipész, aki Monte Cristo grófját ihlette

–

A regény ifjú főszereplője, Edmond Dantès, a Le Pharaon hajó első tisztje – illetve frissen kinevezett kapitánya –, aki a nála jóval magasabb rangú Mercédèsbe szerelmes, megdobogtatta minden női olvasó szívét. Persze szurkoltunk nekik, annak ellenére, hogy már a legelejétől sejthető volt: biztosan nem lehetnek egymáséi, hiszen akkor nem lenne bonyodalom. Arra azonban nem számítottam, hogy Edmondot éppen a legjobb barátai árulják el bonapartista összeesküvéssel vádolva – teljesen alaptalanul. Hogy a drámai feszültség még nagyobb legyen, a fiút az oltár elől ragadják el, szerelme karjaiból, közvetlenül a boldogító igen kimondása előtt.

Aztán következik a tizennégy év az If várbörtönében, amelyet persze jó romantikus regényhőshöz illően személyisége épülésére használ – a szomszédos cellában raboskodó Faria abbé közreműködésével.

Dumas pedig nem lenne Dumas, ha nem hozná ki főszereplőjét kora legjobban őrzött börtönéből, nem tenné őt rendkívül gazdaggá Faria abbé hagyatékával, amelyet az egyébként létező, Korzika partjaitól nem messze fekvő Montecristo szigetén rejtett el. És természetesen azt sem tagadja meg hősétől – és az olvasótól – a jól megérdemelt bosszú élvezetét.

A legutóbbi francia filmben Pierre Niney kiváló Dantès: fiatalon épp annyira naiv és sármos, ahogyan elképzeljük, idősen pedig pontosan olyan mogorva és félelmetes, amilyen Monte Cristo grófja a regény lapjain. Felnőtt fejjel már kevésbé éreztem a bosszú édességét, sőt kissé meg is döbbentett, mennyire könyörtelen következetességgel számol le mindenkivel, aki jogtalanul börtönbe juttatta.

De egy vadromantikus könyvnél mi mást is várhatnánk? Dumas pedig különösen értett ahhoz, hogy csavarossá és fordulatokban gazdaggá tegye történeteit – még akkor is, ha olykor „hozott anyagból” dolgozott.

Sikerkönyvíró és a szellemei

Dumas elképesztő iramban alkotott: élete során több mint 300 kötetnyi művet írt. Kevesen tudják, hogy mindezt nem egyedül: szellemírókkal dolgoztatott. Ők készítették elő számára a könyveket, összerakták a történet vázát, utánajártak a részleteknek, Dumas pedig megalkotta a karaktereket, kidolgozta a párbeszédeket és persze beépítette a jól ismert csavarokat.

Bár elsőre illúziórombolónak tűnhet, valójában majdnem kétszáz évvel előzte meg a korát ezzel a munkamódszerrel.

A mai forgatókönyvírók is gyakran hasonló elven dolgoznak: egy napi vagy heti sorozatnál lehetetlen lenne egyetlen embernek rendszeresen teljes epizódokat „kitermelnie”.

Ez a kényszer hajtotta Dumast is: a Monte Cristo grófja ugyanis folytatásokban jelent meg 1844–45-ben a Journal des Débats című magazinban. Auguste Maquet volt az egyik szellemírója, aki nemcsak a Monte Cristo grófjában, de a Három testőrben is olyan jelentős munkát végzett, hogy manapság gyakran az ő nevét is feltüntetik az új kiadások címlapjain.

Ahogyan egy sorozat epizódjait sem könnyű megírni, Dumasnak és Maquet-nek is komoly kihívást jelentett fenntartani az olvasók figyelmét.

Minden új részbe kellett egy fordulat, egy izgalmas cselekményszál, amelyet természetesen nem zárhattak le a fejezet végén – különben ki venné meg a következő lapszámot?

Ez magyarázza, miért olyan hihetetlenül fordulatosak Dumas regényei, és miért voltak annyira népszerűek. Tulajdonképpen nem tett mást, mint a mai forgatókönyvírók: figyelte a közönséget, és igyekezett kielégíteni az igényeiket.

A cipész története

A kutatók szerint a történetre talán nem is Dumas, hanem írótársa, Maquet talált rá. Jacques Peuchet, a párizsi rendőrség levéltárosa ugyanis az 1830-as években kiadott egy könyvet, amelyben a rendőrségi archívum legérdekesebb eseteit osztotta meg az olvasókkal. Számunkra a Le Diamant et la Vengeance (A gyémánt és a bosszú) című fejezet a legfontosabb. Ebben az olvasható, hogy a 18–19. század fordulóján Nîmes-ben élt egy cipészlegény, François Pierre Picaud, aki fülig szerelmes volt egy nála jóval gazdagabb és befolyásosabb családból származó lányba – jelentős hozománnyal.

Hogy a társadalmi különbségek ellenére miként győzött a szerelem, arról nem szól a fáma, pontosabban a rendőrségi feljegyzés – a lényeg, hogy 1807-ben eljegyezte a lányt, Marguerite Vigoroux-t.

A bonyodalmat nem a lány szülei, hanem Picaud barátai okozták: Mathieu Loupian és két cinkosa, Gervais Chaubard és Guilhem Solari. Loupian akkor már saját kávézót vezetett, és amikor Picaud elment hozzá, hogy egyeztesse vele a lakodalom részleteit, királyi csendőrök fogták el. A „jó barátok” azzal vádolták meg, hogy angol kém – ami a napóleoni háborúk idején hazaárulásnak számított. Hiába védekezett, barátai ellene vallottak, a negyedik társuk pedig, Antoine Allut, aki tudta az igazságot és kiállhatott volna mellette, mélyen hallgatott.

A történet már eddig is erős hasonlóságot mutat Edmond Dantès életével, de a folytatás még inkább. Picaud-t 1807-ben börtönre ítélték – nem az If várába, hanem a hasonlóan szigorúan őrzött Fenestrelle erődbe, a mai Olaszország területére, ahonnan szintén lehetetlen volt megszökni.

Az erődöt az Alpok védőbástyájának, sőt „európai Nagyfalnak” nevezték: közel háromezer méter hosszú épületkomplexum volt, benne katonai létesítményekkel, börtönnel, kormányzói kastéllyal, felvonulási térrel és templommal.

Itt tartották a magas rangú politikai foglyokat és a hadifoglyokat is.

Picaud-nak is megvolt a maga Faria abbéja: egy Torri nevű atya volt a rabtársa, aki ráhagyta a vagyonát. Ez alapozta meg a cipész későbbi életét – és tette lehetővé a bosszút.

Az édes bosszú

Szabadulása után Picaud a Joseph Luchert álnevet vette fel, majd egy évtizeden át járta Európát, miközben aprólékosan kidolgozta bosszújának tervét. Áruló barátai közül kettőt egyszerűen megölt: Chaubard-t megkéselte, Solarit pedig megmérgezte.

Ezután felkereste egyetlen barátját, Antoine Allut-t, aki nem vallott ellene. Picaud Baldini abbénak adta ki magát, és Nîmes-ben találkozott vele, majd egy hatalmas gyémánttal vesztegette meg, hogy megtudja az igazságot. Ekkor állt össze számára a kép: Loupian volt a merénylet értelmi szerzője. Picaud útban volt neki, mert ő akarta elvenni Marguerite-et – és a legegyszerűbb megoldás az volt, ha kémkedéssel megvádolja és börtönbe juttatja riválisát.

Picaud ehhez méltóan fondorlatos bosszút eszelt ki. Nem szemből támadt, hanem Loupian első házasságából származó gyermekei életét tette tönkre. Úgy irányította az eseményeket, hogy Loupian lánya egy bűnözővel jött össze, aki feleségül is vette.

Picaud feljelentette az ifjú férjet, akit be is börtönöztek, a lány pedig idegösszeomlást kapott és meghalt. Loupian fiát leitatta, majd rávette egy ékszerlopásra – a fiút tetten érték, így ő is börtönbe került. Addigra Loupiannak már jól menő étterme volt, amelyet Picaud egyszerűen felgyújtatott. Engedte egy darabig nyomorogni ellenfelét, majd őt is megkéselte.

Picaud azonban maga sem kerülhette el a végzetét. Amikor Allut, a hallgatag barát rájött, hogy mindez Picaud műve, tőrt döfött a bosszúálló cipész szívébe. Halálos ágyán vallotta be tettét – így kerülhetett a történet a párizsi rendőrség aktáiba.

A feljegyzés egyetlen szereplőről nem tesz említést: Picaud egykori menyasszonyáról, Marguerite-ről. Ő mit sem tudhatott az összeesküvésről, „bűne” legfeljebb annyi volt, hogy feleségül ment egykori vőlegénye barátjához, akinek gonosztettéről semmit sem sejtett. Picaud bosszúja azonban őt is sújtotta: elveszítette nevelt gyermekeit, férjét, vagyonát és megélhetését is. A 19. században gyakran előfordult, hogy a nők itták meg a férfiak – vagy épp férjük – bűneinek levét. Mint ahogy sajnos ma is megtörténik az ilyesmi.

Miklya Luzsányi Mónika