Minél súlyosabb dolgot állít egy gyerek, annál kevésbé hiszünk neki

–

Teljesen természetes, hogy a gyerekek nem mindig mondanak igazat. Ahogyan a felnőttek sem. Sőt, a felnőttek között, nyugodtan mondhatjuk, napi szinten jelen van a ferdítés, a féligazságok mondása, a hazugság – akár azért, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat, akár azért, hogy ne bántsunk meg másokat.

Ha túlságosan fekete-fehéren nézzük a hazugság–igazság koordinátarendszerét, könnyen elveszítjük a kapcsolatot azzal, miért mond valaki valamit – és ez különösen fontos, ha gyerekekről van szó.

Ha csak annyit kérdezünk: „Amit mondasz, az igaz vagy nem igaz?”, akkor nem tudunk közel férkőzni ahhoz a rétegjez, ahol a szándék, az érzés, a félelem vagy a vágy írja a mondandót.

Márpedig a nevelést – és úgy általában az emberi kapcsolódást – éppen ezekben a finom árnyalatok határozzák meg.

Ha a felnőttek életében ennyire jelen van a torzítás vagy akár a tudatos hazugság, akkor nem meglepő, hogy a gyerekeknél is megjelenik – miközben szülőként sokszor megijedünk, amikor kiderül, hogy a gyerek nem mondott igazat.

Az igazság az, hogy...

Vera reggel elalszik, és nem éri el azt a buszt, amivel időben beérne az iskolába. Az első órát lekési, késését pedig azzal indokolja, hogy hatalmas volt a dugó egy baleset miatt, ezért késett a busz is. Hazafelé az iskolából megtudja, hogy valóban történt baleset azon a buszvonalon, ahol ő is utazik – csakhogy egy órával később, mint ahogyan ő megérkezett.

Vera hazudott a tanárnak, vagy sem?

A legtöbb felnőtt számára a válasz egyértelmű. De egy 7 éven aluli gyermek számára nem az.

A hazugság kérdését a gyerek életkora nagyon erősen befolyásolja. Ami felnőtt szemmel hazugság, az gyerekszemmel védekezés is lehet.

Az a hároméves, aki maszatos szájjal azt mondja, hogy nem látta, hová tűnt a csokis keksz, nem hazudik abban az értelemben, ahogyan mi, felnőttek értelmezzük. Ebben a korban még nem létezik számukra az igaz vagy hamis kategória – a mi fogalmaink szerint.

Az az elsős kisfiú, aki letagadja, hogy ő nyitotta ki a kakaósdobozt, már tudja, hogy valami rosszat tett – és éppen ezért fél a következményektől, ezért tagad. Az a negyedikes lány, aki nem árulja el, hogy a padjukat a barátnője firkálta össze, egyre jobban érti a hazugság erkölcsi vonatkozásait is, és nem akarja, hogy miatta kerüljön bajba valaki, akit szeret.

És a kamasz? Ő már tud hazudni – de nem mindig azért teszi, amit gondolunk

Ha egy kamasz nem avatja be a szülőt a szexuális életébe – sőt, ha kifejezetten nem mond igazat róla, akkor az hazugság? Sokkal elnézőbbek vagyunk ebben a helyzetben. De ha ugyanez a kamasz letagadja, hogy cigarettázott, miközben bűzlik a füstszagtól, már jóval határozottabban lépünk fel vele szemben.

Pedig – ha csak a tényeket nézzük – egyik esetben sem mondott igazat.

Ha egy diák lemásolja a házi feladatot a barátjától, mert éppen válságban van, túlterhelt, és ez az egyetlen esélye, hogy elkerülje a bukást, és közben azt mondja, hogy a házi az ő munkája – akkor ez hazugság?

Igen, a tanár szemében ez csalás.

Ugyanakkor egy baráti segítségnyújtás is – és a gyerek részéről egy próbálkozás a túlélésre. Nem feltétlenül a megtévesztés szándéka van mögötte, inkább védekezés.

Elhiggyem ezt?

A hazugság és az igazság sok esetben szubjektív, helyzet- és kapcsolatfüggő, főleg azokban a helyzetekben, amikor nincs komoly tétje annak, amit mondunk – vagy nem mondunk.

De mi történik akkor, amikor a szavaink másokra is hatással vannak? Főleg, ha egy gyerek mond valamit – rólunk, más gyerekről, egy felnőttről, egy nehéz helyzetről vagy akár bántalmazásról? Elhisszük, vagy megkérdőjelezzük az állításait?

Ebben az esetben érdemes lehet más szemüveget feltenni.

Nem az a kérdés, hogy elhiszem, vagy nem hiszem el, hanem az, hogy figyelek-e rá, és komolyan veszem-e.

Ha figyelünk rá, akkor azt tanulja meg: érdemes mesélnie, mert meghallgatják. Ez pedig alapja lehet annak, hogy bízni tudjon a szülőben.

Ha viszont nem tapasztalja meg ezt az odafigyelést, könnyen lehet, hogy azzal a tapasztalattal megy tovább, hogy nem érdemes a felnőttekhez fordulni, hisz „úgysem hiszik el, amit mondok”. És ez akkor is így lehet, ha később valami igazán súlyos dolog történik: bántalmazás, trauma éri.

Persze a másik véglet is veszélyes: amikor a szülő nem néz a mondatok mögé, nem kérdez, és kritika nélkül elfogad minden szót.

Az igazság keresése gyerekekkel nemcsak arról szól, hogy mi történt valójában, hanem arról is, hogy mit élt át a gyerek, hogyan tudja elmondani, és mi mit kezdünk mindazzal, amit hallunk.

A legfontosabb, amit ilyenkor egy szülő adhat, az a biztonság, a türelem, és az a kapcsolat, amelyben megéri őszintének lenni.

Amit a gyerek mond – igazság, képzelet, élmény vagy segélykiáltás?

Vannak olyan helyzetek, amikor nagyon fontos kideríteni, hogy amit egy gyerek mond, az igaz-e vagy sem. Ilyen esetek gyakran fordulnak elő a gyermekvédelemben, és szinte mindig jelen vannak az igazságszolgáltatásban. Ezekben a helyzetekben a gyerek beszámolója nemcsak élmény, hanem ténykérdés is.

Rengeteg előfeltevés, mítosz és torz elképzelés él a felnőttek fejében arról, hogy a gyerekek igazat mondanak-e, amikor bántalmazásról számolnak be. Ezek az elképzelések nagyban befolyásolják, hogy mennyire veszik komolyan – vagy éppen utasítják el – a gyerekek jelzéseit.

„A gyerekek gyakran hazudnak figyelemért.” 

Ez egy széles körben elterjedt, ám nem igazolt feltételezés. A kutatások azt mutatják, hogy a gyerekek ritkán találnak ki bántalmazást „figyelemfelkeltésből”. Ha valótlan állítást tesznek, az legtöbbször külső ráhatás – például felnőtt manipuláció – hatására történik.

„Ha nem tud minden részletet pontosan, biztosan hazudik.”

Ez a gondolat nem veszi figyelembe, hogyan hat a trauma az emlékezetre és az észlelésre. A gyerekek (ahogy a felnőttek is) ritkán emlékeznek pontosan eseményekre – különösen, ha stresszhelyzetben élték át azokat. Inkább az érzésekre, benyomásokra, illatokra vagy érzetekre emlékeznek, és a gondolkodásukra nem a kronologikus szerkezet jellemző.

Sokszor az is előfordul, hogy a gyerek nem mond el valamit, vagy elhallgat részleteket – ez is lehet egyfajta védekezés, akár saját maga, akár mások (családtagok, barátok) védelmében.

Értjük egymást egyáltalán?

Egy gyerek mindig kiszolgáltatott. Akkor is, ha épp visszabeszél, kiabál, vagy másokkal durván bánik. A gyermekvédelmi rendszerben, illetve a jogi eljárásokban pedig egyértelműen alárendelt helyzetben van.

A gyerekek kommunikációja, érzelemkifejezése, és a hatalmi struktúrákhoz való viszonyuk különbözik a felnőttekétől. Ezt a rendszernek kell figyelembe vennie – nem fordítva.

Bármilyen viselkedés jelenik is meg, annak üzenetértéke van, és a felnőtt első kérdése ne az legyen, hogy „Mi baja van ennek a gyereknek?”, hanem hogy: „Mi történhetett vele?”

Ez a szemlélet a traumatudatos megközelítés alapja, amely felismeri, hogy a viselkedést trauma, félelem vagy kontrollvesztés formálhatja – és e felismerés mentén reagál: együttérzően, biztonságot nyújtva.

A gyerek szava és a rendszer bizalmi válsága

A klasszikus jogrendszer a tényekre, bizonyítékokra és szabályokra épül. A modern igazságszolgáltatás viszont egyre nyitottabb az emberi dimenziókra – különösen, ha sérülékeny szereplőkről, például gyerekekről van szó.

A kérdés az, vajon összeegyeztethető-e a jog tényszerű valósága és az érzelmek élményvilága. Egyre több szakember, szakértői eszköz és módszertan segít ebben:

• resztoratív (helyreállító) eljárások

• traumatudatos szemlélet

• biztonságos környezet és feltételek a gyerekmeghallgatásnál

• szakértők bevonása

Ezek azt szolgálják, hogy a gyerekek számára is legyen lehetőség egy biztonságos, hiteles és emberséges igazságszolgáltatásra, amely nemcsak ítélkezik felettük, hanem meghallja, érti, és képviseli őket.

Hogy mindezek a mindennapokban mennyire valósulnak meg, arról nehéz hiteles képet alkotni. 

Tény ugyanakkor, hogy még a szakemberek körében is számos kérdés merül fel a gyerekek igazmondásával kapcsolatban. Különösen erős a bizalmatlanság akkor, ha egy gyerek szexuális bűncselekmény áldozataként számol be a történtekről. Mintha a rendszer nemcsak a gyerekben nem bízna – hanem önmagában sem.

A szexuális bántalmazás olyan súlyos vád egy feltételezett elkövetővel szemben, amely – ha nem megalapozott – felbecsülhetetlen károkat okozhat. Ezért érthető a szakemberek részéről a fokozott óvatosság és körültekintés. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy a valóságban sokkal gyakoribbak azok az esetek, amikor a bántalmazás ténylegesen megtörtént, az áldozat azonban – félelemből, szégyenérzetből vagy lojalitásból – hallgat róla.

Ezzel szemben nagyon ritkák azok a helyzetek, amikor valaki szándékosan valótlan vádat fogalmaz meg.

Nemzetközi statisztikák szerint a büntetőeljárások körülbelül 5 százalékában fordul elő, hogy valakit tévesen vádolnak meg. Ezek jellemzően erőszakos bűncselekmények (pl. rablás, emberölés), kábítószerrel kapcsolatos ügyek vagy bántalmazási esetek – köztük szexuális erőszak felnőttek vagy gyerekek ellen.

Magyarországon a hivatalos bűnügyi statisztikák nem tartalmaznak adatot arra vonatkozóan, hogy a gyerekek milyen gyakran vádolnak meg valakit alaptalanul. Így a nemzetközi adatokra kell hagyatkoznunk. Ezek alapján a gyerekek általában akkor fogalmaznak meg valótlan vádat, ha külső befolyás éri őket – jellemzően egy felnőtt (gyakran az egyik szülő), vagy egy kortárs irányítja őket ebbe az irányba.

Annak ellenére, hogy az ilyen esetek becslések szerint az összes eset kevesebb mint 1%-át teszik ki, a közbeszédben és a szakmai diskurzusban is aránytalanul nagy hangsúlyt kap a hamis vád lehetősége.

Miért nem hiszünk a gyereknek, ha „túl súlyos” az állítás?

Sokszor minél súlyosabb egy gyerek állítása, annál kevésbé hajlamosak a felnőttek hinni neki. Ez gyakran a felnőttek tehetetlenségéről vagy hárításáról szól: nehéz elfogadni, hogy a gyerekek fájdalmas valóságokat élhetnek át.

Ha a gyerek például tanárral, edzővel vagy nevelővel szemben fogalmaz meg terhelő állítást, akkor sokszor épp az intézményi érdekek tolhatják a felnőtteket az állítás eltitkolásának vagy relativizálásának irányába.

Mi nehezíti a gyerekek igazmondását?

Még ha egy gyerek igazat is akar mondani, számos tényező gátolhatja:

• lojalitási konfliktus (pl. „apa bántott, de szeretem”)

• félelem a következményektől (pl. szégyen, elszakítás, bizalomvesztés)

• szégyenérzet, bűntudat (főként szexuális bántalmazásnál)

• alacsony szókincs, a megfelelő szavak hiánya

Sok gyerek évekig hallgat, vagy csak töredékesen osztja meg az igazságot. Ez nem hazugság, hanem védekezés.

A gyermekvédelmi gondozásban élő gyerekek esetében a „hazugság” gyakran nem rosszindulatból fakad, hanem érzelmi páncélként jelenik meg. Kontrollvesztésre adott válasz, eszköz az önvédelemhez, vagy épp az egyetlen mód, hogy visszaszerezzenek valamennyi irányítást az életük felett.

Mit kellene másként csinálnunk?

Mindenekelőtt komolyan kell venni a gyerekek jelzéseit.

Ez nem azt jelenti, hogy azonnal felelősségre kell vonni a bűnöst – hanem azt, hogy biztonságos közeget teremtünk a gyerek körül, ahol el lehet mondani az igazságot. A gyerekek máshogy gondolkodnak, máshogy beszélnek, más szempontokat mérlegelnek. A legtöbb felnőtt elfelejti, milyen volt gyereknek lenni, és saját felnőtt logikáját várja el tőlük. Ez viszont a gyerekeket már a kezdetektől hiteltelen pozícióba helyezi.

Még egyszer: a kérdés nem az, hogy „elhiszem-e, amit a gyerek mond”, hanem az, hogy mit kezdek vele.

Az egyensúly megtalálása nagyon fontos szakmai és emberi feladat.

WMN szerkesztőség