Két falu és közte egy vár a Zemplénben – Egy szerelem örökkévalósága

–

Gyerekek voltunk…

Nagy csapatban, nagy hanggal, piros úttörőnyakkendővel, amit olykor még a vándortábor kötetlen hangulatában, a színes pólókhoz, melegítőkhöz is felkötöttünk, mert miért ne. Az iskolához, csapathoz, egymáshoz tartozást jelentette, nem az ideológiát. Közösen vándoroltunk minden nyáron, ezen a nyáron éppen a Zemplénben. Sárospatak, Sátoraljaújhely, aztán be a sűrűbe, Nagybózsva, Telkibánya, Mogyoróska, Arka… (Úristen, harminchat év után is fejből sorolom.)

Aznap valamiért irgalmatlanul nagy etap jutott, mire egyik állomáshelyről eljutottunk a másikba. Majdnem harminc kilométer, vagy tán több is. Tizenkét-tizenhárom éves fiúknak/ lányoknak igen kemény menet. Fáradtak voltunk, mire végre elértünk a célfalu határába. De amíg együtt vagy a többiekkel, húzzátok egymást. És akkor az országúton, két falu között, feltűnt egy utánfutót vontató kis traktor, vagy valami hasonló zörgő-pöfögő gép.

Mint a rohamra induló huszárok vagy szabadlegények, olyan kurjongatással vetettük magunkat utána, miután az egyik kísérőtanár (apám volt az, ha jól emlékszem a történetre) kiadta a jelszót: felkapaszkodni!

A sofőr jó fej lehetett, vagy csak esélye sem volt meggondolni magát, a sok vándorgyerek már ott ült a kis utánfutón.

És ki sem mondtuk, meg sem beszéltük, egyszer csak rázendítettünk a dalra a nagy csapatról, ami újra itt van, és olyan eltökélt, fergeteges óbégatással érkeztünk be a célba, ami fityiszt mutatott minden fáradtságnak, és az örömöt hirdette, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, gyerekek vagyunk.

Mindez a Regéc és Mogyoróska közötti országúton történt, a két apró zempléni falu között, amelyek fölött, szinte pontosan félúton, ott tornyosult szürke sziklaromhalmazként a regéci vár egykori maradványa.

A Zemplénbe én ott szerettem bele örökre és halálosan

És a szerelem később még nagyobb lánggal égett, mert középiskolásként rendre visszatértem, hol teljesítménytúrára, hol vándortáborra. Nagy, hosszú gyaloglásokra, barátokkal, csapatban, mindig. És mindegyik ugyanazon a helyen indult vagy végződött. A két kis falu, és közte az az erdős, bokros, szántós terület, fölöttük pedig a vár: mindez ifjúságom egyik örökre emlékezetembe vésett szimbóluma lett.

A Zemplén sokféle zöldje és a kis falvak nagy csendje.

De az élet többnyire nem a szerelem örökkévalóságáról szól

Mentem én is a magam útján, a Zemplén is – nem hallottam róla, nem gondoltam rá sokáig, és nem láttam, évtizedekig. A gyerekkori emlékekbe továbbra is szerelmes voltam, és tudtam, valamikor el fogok még jutni Regécre. Hallottam, hogy felújítják a várat, gyakorlatilag újraépítik, már nem pár szikladarab a Rákócziak egykori erődítménye. Majd megnézem, mondogattam magamban. De a Zemplén nagy próbája, ami egyben a legnagyobb varázsa is: nagyon messze van. Mindentől.

Idén aztán felkerekedtem

Persze már nem vándortáborba. Csak úgy, nyugisan. Mennyivel egyszerűbb ma lefoglalni egy helyet, a legeldugottabb erdők mélyén is, mint évtizedekkel ezelőtt. Mennyivel kényelmesebben eljuthat az ember oda is, ahova régen sok átszállással, késő estig vonatozva, buszozva lehetett csak. Beültem a kocsiba és mentem. Vittem magammal az összes emlékemet, az úttörő-vándortáborosakat és a gimnáziumi vándorlásokat is. Befértek a csomagtartóba. Megöregedett egykori szerelmem, Zemplén, hadd lássalak! És persze, olyan helyre megyek, ahonnan gyalog eljuthatok a két falu közé, a várba, a régi alkonyatok egykori szemlélődőpontjára.

Aki ide jön pihenni, ne úgy készüljön, hogy csak beugrik, beköszön, és már megy is tovább

Le kell lassulni hozzá. Mert ahogy bemész, ahogy először beveszel egy kanyart a zempléni dombok között, ahol távolabb már a magasabb gerincek is felsejlenek – eldől, hogy nem szabadulsz. A csoda megtörtént. A Zemplén ott volt előttem, és ugyanannak láttam, mint harminc éve, amikor utoljára jártam nála. Borzasztó minőségű dűlőúton rázkódtam káromkodva Háromhuta környékén, de boldogan, mint egy fiatal szerelmes. A régi fotók nem hazudtak, a megszépítő emlékezet nem szépített, hanem a valóságot mutatta.

A Zemplén ugyanolyan, mint régen.

Egyszerre fenséges és szerény. Csendes és méltóságteljes. Szélesen nyújtózó és szűken kanyargó. És ugyanolyan sokféleképpen zöld, mint a régi nyarakon, tavaszokon. Eléd teríti mindenét, de nem adja oda magát teljesen. Legfőképpen pedig: megállít. És lecsendesít. A Zemplén legalapvetőbb élménye számomra a csend. Leginkább a naplemente előtti, nyári délután falusi csendje jut róla eszembe. Pont az, ami Mogyoróska és Regéc között szállt le mindig, amikor megérkeztünk.

És a szerelem kölcsönös

Nem csak én látom fiatalnak és szépnek őt. Én is tetszem neki! Ez teljesen egyértelmű. Ha nem így lenne, miért segített volna? A megérkezésemkor rekkenő, őrületes meleg volt. Még az erdőben is nehezen bírható. Hogy fogom megcsinálni az eltervezett nagy túrát, töprengtem, és egy napig inkább csak autóztam a környéken. Aztán a semmiből hatalmas eső zúdult le, órákig szakadt, megáradt az egész Zemplén – de amikor vége lett, csodálatos, szellős, enyhe meleg volt. (Olvastam, az ország többi részén zavartalanul tombolt a kánikula.) A hegység kiszellőztette magát nekem. „Most már jöhetsz” – mondta.

Én pedig felhúztam a túracipőt, és mentem. Sár, áradás, cuppogós, tocsogós utak, kidőlt fák, de ez csak a valamit valamiért élcelődése volt az erdő részéről. Nagy kerülőt tettem, hosszú, fárasztó kapaszkodás végén értem el a regéci várat. És ott voltam, immáron korosodó felnőttként, újra, mint egy kisgyerek. Alattam két falu nyújtózik el, néz egymás felé és fel, a várra. És ugyanazt a dallamot kezdem el dúdolni, amit akkor, kamaszként harsogtunk bele a naplementébe. „Újra itt van.”

A vár gyönyörű, teljesen megújult. Bástyákra lehet felkapaszkodni, lépcsőkön mászni fel toronyépületbe, kitűzött zászlók csattogását hallgatni a szélben.

És egy hosszú, szép mellvéden lenézni az alattunk nyújtózó nagy, ragyogó, fenséges úrnőre, Zemplén anyánkra.

Itt lenne vége, de maradt még egy élmény

Visszafelé ereszkedtem Óhuta irányába. Jóleső, mindig jóleső fáradtsággal, a nagy túrák jellegzetes érzésével. És amikor a piros négyszögjelzésen haladva végül kiér az ember közvetlenül Óhuta fölé, még egyszer mintha felragyogna minden, mintha Zemplén úrnő még egyszer marokra fogná a szívemet. Olyan elmondhatatlanul gyönyörű, ahogy egyszerre fogja be a tekintet a meredeken lejtő, füves domboldalt, a távolban a zöldes-szürke hegyhátakat, a bárányfelhős eget, és az egész alatt, a lankák szorításában összehúzódó kis falut – hogy hirtelen le kell ülni és nagyokat nyelni. És gondolkodni.

Szinte semmi másról nem olvasunk-hallunk mostanában, mint a világ egyre aggasztóbb jövőjéről, az egyre szűkebbre szabott határidőkről, lassan már a mi életünkben bekövetkező végzetes, visszafordíthatatlan változásokról. Hogy ez az egész egyszer majd – nem lesz. Mert nem vigyáztunk rá.

Holott, ha van érzés, ami elönti, és vigasztalja az embert egy ilyen helyen nézelődve, az az állandóság. A természet örökkévalósága.

Csak reménykedem, magamban könyörgök, hogy bármilyen hülyék is vagyunk, és bármennyire megérdemeljük a sorsunkat, ez az egész, legalább ez a kis darab boldogság mégis maradjon meg. És ilyennek, amilyennek ott, a fűben ülve láttam. Fizessünk meg mindenért kamatostul, de ha kérhetem, ez a tájkép legyen itt akkor is, ha legközelebb megint csak évtizedek múlva jönnék. Vagy helyettem valaki más.

Lehet…?

Somos Ákos

 

Háromhutáról induló túralehetőségek a Zemplénben

A regéci vár és környéke legfontosabb tudnivalói

A képek a szerző tulajdonában vannak