Marton Krisztián: A kettes számú „semmikomoly”
„Hazakísér egy darabig, és ahogy sétálunk, egyszercsak rám néz, hogy mondani akarok-e valamit, de nem, ő akar. Hogy végülis ő egy olyan kapcsolatot keres, amit egyrészt nem hívunk annak semmiféleképpen, és amiben nincs rajta semmi nyomás, hogy beszéljünk és találkozzunk, kedve szerint járkálhat ki-be az életemben és a testemben, és ha nekem ez rosszul esik, akkor lécci legalább ne tegyem szóvá, mert nem akarja magát ettől rosszul érezni."