Vinetta. Mi otthon, Székelyföldön, a Nyárádmente felső részén, így ejtjük. Két t-vel. Pedig pontosan tudjuk, hogy ez a megnevezés a padlizsán román megfelelőjéből ered, és román társaink egy t-vel egyszerűen csak vinetének nevezik. Egyesek szerint ez már a nyelvromlás maga, de mit van mit tenni, ha így jön a szánkra?
Egy ünnepi nagy veszekedésbe transzportálja a nézőt az erdélyi származású Kincses Réka rendező. Terítéken minden hagyományos fogás: kultúrák közti különbségek, rasszizmus, migránsozás, háborús helyzet és kisebbségi lét. Sírunk és nevetünk egyszerre, ahogy magunkra ismerünk.
Szabó Péter még csak nem is mérnök: asztalosmesterből lett operaénekes, abból pedig „autókészítő”. Megvalósította a „felnőttek álmát”, és olyan elegáns, letisztult, impozáns járgányt épített saját kezűleg, aminek még Nagy-Britanniából is a csodájára járnak.
Pityóka, vinetta, murok, fuszulyka. Melegágy. Degesztés. Öntözés. Csimasz. Lótetű – ez nem varázsige, még csak nem is kiszámoló, hanem az erdélyi ember kora tavasztól késő őszig tartó szókincsének leggyakoribb elemei. Csak néhány kerti dolog, ami mostanra már nagyon hiányzik.
Azt hihetnénk, hogy a Drakula-történetnek egész Románia örül, mert évente rengeteg turistát csalogat az országba. A vámpírt megihlető vajda azonban fájdalmas pont a román kultúrában, mert ahelyett, hogy az igazságos hőst látná benne a világ, egy kegyetlen zsarnok hírét viszi tovább.
Öregasszony. Nagyanyám még így nevezte magát, de egyáltalán nem bánta, azt mondta, hogy „eltelt az idő”. Kacagott azon, hogy kivé változott az évtizedek folyamán, de gyakran mesélt egy-egy történetet, hogy azt is tudjam, milyen volt fiatal leánynak.
Aztán amikor már minden munkát elvégzel a helyeden, naponta többször elővarázsolod a terülj-terülj asztalkámat, nap nap után készíted a villásreggelit, a két-három fogásos ebédet és a meleg vacsorát abban a szűkös térben, ami akkor és ott a világodat jelenti, egyszer csak megutálsz mindent, amit a felmenőidtől kaptál. A bölcsességektől kezdve a receptekig mindent.
Egy lány története, aki az egész családját elvesztette a háborúban, és a származásáról sokáig sejtelme sincs. Egy asszony története, akinek úgy lesz gyereke, hogy megmenti egy másik asszony csecsemőjét. Egy család története, amely egy sötét titok köré íródik. És Erdély története is a második világháború után: úgy elmesélve, ahogy még nem hallottuk. Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényéről írt Kurucz Adrienn.
Áruló az, aki első perctől kezdve otthon érzi magát egy országban, ami nem a szülőföldje? Új kollégánk, Bereczki Szilvia, Erdélyből költözött Magyarországra, és most elmeséli, milyen vegyes érzésekkel küzd az országváltás kapcsán.
Ismerd meg Jonas Mertenst, a belga gazdát, aki miután bejárta a világot, Erdélyben találta meg igazi otthonát: gyimesi ember tanította beszélni, magyar és román nő szeretni, a sok-sok idős gazda és gazdasszony pedig az életre nevelte. Hajómérnökből lett parasztember, aki mindennél jobban ragaszkodik „szülőföldjéhez”, annak hagyományaihoz és természetkímélő mezőgazdaságához.