Vajon mi egy bók valódi célja? És mi az oka annak, hogy a bókoló verbálisan abuzív lesz, megsértődik, vagy támadásba lendül, ha nem az általa elvárt reakcióval szembesül? Ha nem omlunk hálásan a karjaiba, amiért szépnek talál bennünket, hanem magabiztosan kijelentjük: kösz, és tudom.
Még a tetoválásaimat is könnyebb lenne eltüntetni, mint a szégyen belső hegeit. Már nem érzem őket minden pillanatban. Kivéve, amikor végigfut a gerincemen az a riasztó érzés. Már megint néznek. Már megint úgy néznek.
Lehet-e ma még bókolni? Vagy már minden külsőre tett megjegyzés tárgyiasításnak minősül? Miért szorul össze a gyomrunk néha olyan mondatoktól is, amiket mások dicséretnek szántak? Szabó Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes beszélgetése.
Bizonyos szempontból Becker nem viselkedett másképp, mint az út szélén dolgozó építőmunkás, aki utánafüttyög az előtte elsétáló nőknek. Oké, hogy a közlés pozitív (amennyiben pozitívumként értékeljük, hogy „fú, de megdugnálak”…), de miért kötelező ezt tudtára adni valakinek?
Igaz történet a fiúról, aki képes meglátni másokban a szépséget, még akkor is, ha benne valami teljesen mást látnak az emberek.
Mi volt a legbizarrabb bók, amit életedben kaptál?
„Nem, nem vagyok véresszájú, szőrös férfigyűlölő, csak szeretem megérdemelni, amit kapok, és ez igaz a bókra is." – Ugyan ez a mondat Kalapos Éva Veronika cikkének vége felé van, de azért jó, ha már most olvassátok.
A hős az új fekete!