A karácsonyi vacsorán egy rokon megjegyzi, látszik rajtad, hogy jó étvágyad van. Vagy épp ellenkezőleg: azért kritizál, mert „válogatós vagy”, mert „zörögnek a csontjaid”, „mert úri hóbort” okán nem eszel húst, cukrot vagy gluténtartalmú ételt. Kivédhetők ezek a kellemetlen kommentárok, vagy meg kell tanulni együtt élni velük?
Van, hogy egy sunyi bók jobban fáj, mint egy durva sértés:
Ismerős ez az érzés? A világ összes baját magadra veszed, miközben a magadét sem bírod el. Mindenkinek segítesz, csak épp magadon nem tudsz…
Mondatok, amelyek egy életre belénk égtek. Mondatok, amelyeket a szülői házban hallottunk, és amelyeket nem szeretnénk tovább adni a saját gyerekeinknek. Mégis néha kiszól belőlünk a saját anyánk-apánk. Mit tehetünk ez ellen?
„Egy krízisből, traumából való felépülésig a fájdalmas, félelmetes, negatív érzelmeken keresztül vezet az út – ez a folyamat pedig nem spórolható meg” – kérünk benneteket, hogy csak a cikk elolvasása után kommenteljetek!
Szokták mondani viccesen, hogy azért nevelik a gyereket szülők, hogy felnőttkorában majd legyen miért terépiára járnia. Pedig ez egyáltalán nem vicces. Dr. Gyurkó Szilvi története (túl) sokunknak ismerős:
A mérgező pozitivitás alapvetően nem arról szól, hogy optimistának, pozitívnak lenni ártalmas, hanem a nehézségek, a fájdalmak megtagadásáról. Holott a legtöbb, amit tehetünk egy nehéz, szorongató helyzetben – magunkért és másokért –, ha elfogadjuk és érvényesítjük. Kérünk benneteket, csak a cikk elolvasása után kommenteljetek!
Ijesztő, hogy olyan gondolatok formálják a valóságunkat, amelyeket talán nem is tudatosítunk magunkban. Hogy szélsőséges példákat hozzunk: simán be tudjuk beszélni magunknak, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, meg azt is, hogy (már) nem. Meg mindent, amit e két pont közt érzünk…
Szokták mondani viccesen, hogy azért nevelik a gyereket szülők, hogy felnőttkorában majd legyen miért terépiára járnia. Pedig ez egyáltalán nem vicces. Dr. Gyurkó Szilvi története (túl) sokunknak ismerős: